1950: Minden változik, a Lakers nem

1949 nyarán minden korábbinál nagyobb változások álltak be mindannyiunk kedvenc kosárlabda-bajnoksága, a Basketball Association of America háza táján: a liga véglegesen magába olvasztotta a rivális National Basketball League-t (NBL), átvéve annak összes megmaradt csapatát, és az egyesülés végeredményét már National Basketball Associationnek (NBA) nevezve. A 17 csapatosra duzzadt versengés végkifejlete azonban nem tért el az előző szezonban tapasztaltaktól: a George Mikan és a Minneapolis Lakers megvédte bajnoki címét az 1950-es nagydöntőben.

Anderson Packers, Denver Nuggets, Indianapolis Olympians, Sheboygan Red Skins, Syracuse Nationals, Tri-Cities Blackhawks, Waterloo Hawks: ez a hét új csapat csatlakozott a ligához 1949 nyarán (miközben két, eddig meglevő franchise, az Indianapolis Jets és a Providence Steamrollers pedig megszűnt). Közülük ketten léteznek mind a mai napig: a Syracuse Nationals a mai Philadelphia 76ers jogelődje, a Tri-Cities Blackhawks pedig az Atlanta Hawksé (a listán szintén megtalálható "ős"-Denver Nuggetsnek nincs köze a mai Denver Nuggetshez, meg is szűntek egyetlen NBA-szezon után). Az új csapatok közül a legfényesebbre a Syracuse Nationals debütálása sikerült, akik 51 meccset nyertek az alapszakaszban, és rögvest be is jutottak a nagydöntőbe, ahol ellenfelük a címvédő, szintén 51 győzelmes alapszakaszt produkáló Minneapolis Lakers volt.

A Lakers csak tovább erősödött az előző nyáron: Mikan és Jim Pollard mellé két újabb jövőbeni Hall of Famer csatlakozott a kerethez a hátvéd Slater Martin és a bedobó Vern Mikkelsen személyében, és egy harmadik igen tehetséges újonc, Bob "Tiger" Harrison is őket erősítette immár, míg a Nationals az '50-es évek kiemelkedő képességű játékosa és ugyancsak Hall of Fame tagja, Dolph Schayes vezérletével készült a nagy megmérettetésre.

A pályaelőnyt is a Syracuse birtokolta a párharcban, ám egy rendkívül küzdelmes meccsen a Lakers két ponttal (66-68) nyerni tudott az első összecsapáson a Nationals otthonában, a győztes kosarat "Tiger" Harrison szerezte. Mikan 37 pontot dobott, de a mérkőzés után az öltözőben arra panaszkodott, hogy a rengeteg dohányzó néző által eregetett füst zavarja a játékban. Több se kellett a derék syracuse-iaknak, a második meccsre olyan szivarfüstbe burkolták az arénát, hogy rá lehetett támaszkodni, és ugyan Big George ismét 32 pontig jutott, a Natsnek sikerült egyenlítenie (91-85). A Lakers aztán hozni tudta mindkét otthonában rendezett mérkőzést (91-77, 77-69), a harmadik találkozón a Syracuse nem tudta megfékezni a 28 pontos Mikan és a 27 pontos Mikkelsen kettősét, majd a nagyember a negyedik összecsapáson is eljutott 28-ig. A füstös Syracuse-ba visszatérve a Nats ismét nyerni tudott (83-76), de a hatodik, némi játékosok közötti verekedéssel is megtűzdelt meccsen, újfent Minneapolisban a Lakers már nem adott nekik esélyt, Mikan 40 pontjával símán, 110-95-re győztek, megszerezve második NBA-bajnoki címüket.

Balról: Slater Martin, Billy Hassett, Don Carlson, Herm Schaefer, Bob Harrison, Tony Jaros, Bud Grant, Arnie Ferrin, Jim Pollard, Vern Mikkelsen, George Mikan.

Don Carlson. Az előző szezon bajnokcsapatának is tagja volt már, és ezúttal jóval kevesebb szerepe volt, mint egy évvel korábban. A döntőben három meccsen került pályára, a hatodik találkozón 10 pontot dobott, és összeverekedett a Nationals hátvédjével, Billy Gaborral. A következő, 1950/51-es idény volt számára az utolsó a ligában, de ekkor már a Baltimore Bulletsnél szerepelt 9 mérkőzés erejéig. 2004-ben, 85 évesen halt meg.

Arnie Ferrin. Szintén kétszeres bajnok a Lakersszel, 5 pontos meccsenkénti átlagát megbízhatóan szállította az alapszakaszban és a döntőben is. Neki is az 1950/51-es szezon volt az utolsó az NBA-ben, visszavonulását követően a '70-es, '80-as években a Utah egyetemen volt sportszakmai igazgató. 

Bud Grant. Az újonc bedobó volt a döntő első meccsének egyik hőse, a negyedik negyed végén, 66-64-es Syracuse-vezetésnél az ő horogdobásával egyenlített a Lakers, majd a második mérkőzésen 12 pontot szerzett, ami legjobb döntőbeli teljesítménye volt. 1951-ben hagyta ott a Lakerst és a kosárlabdasportot, és nyergelt át végleg az amerikai (és a kanadai) futballra: az NFL-rajongók onnét ismerhetik nevét, hogy 1951 és 1952 között a Philadelphia Eaglesnél játszott, majd 1967 és 1983 között ő volt a Minnesota Vikings edzője. A Winnipeg Blue Bombers kanadaifutball-csapat 2014-ben még szobrot is állított neki. 2016 májusában volt 89 éves.

Bob "Tiger" Harrison. Ugyan az újonc hátvéd 4.5 pontos meccsenkénti átlagával nem rengette meg a világot az alapszakaszban, és a döntőben sem produkált ennél sokkal többet, de kemény védő volt, és az első meccsen ő szerezte a Lakers győzelmét jelentő kosarat, méghozzá nem is akármilyent: egy 12 méterről elengedett dobása akadt be (ez ugyebár ekkor még csak két pontot ért). Később még két Lakers-bajnokcsapatnak volt a tagja Harrison.

Billy Hassett. A Tri-Cities Blackhawkstól érkezett szezon közben a Lakershez, kiegészítő ember volt. A döntőben négy meccsen jutott szóhoz, és összesen három pontot szerzett. A következő idényt a Baltimore Bulletsnél töltötte, majd többet nem játszott az NBA-ben. 1992-ben halt meg, 71 évet élt.

Tony Jaros. Az előző szezonban is bajnok Jaros a döntő során mindössze egyszer, az utolsó mérkőzésen került pályára, ugyanakkor még a következő idényben is a Lakers játékosa volt, NBA-karrierje 1951-ben fejeződött be. Visszavonulása után lett egy kocsmája Minneapolisban, a Tony Jaros' River Garden Bar, amely a mai napig az ő nevét viseli, az ő fotói díszítik, és egy Lakerstől kapott fizetési csekkje is kint van bekeretezve a falon. Jaros 1995-ben, 75 éves korában halt meg.

Slater Martin. "Dugie" Martinból a korszak egyik legrafkósabb, legkeményebb hátvédje lett egészen 1960-ig nyúló profi pályafutása során, melyet egyből egy bajnoki címmel nyitott a Lakers színeiben. Újoncévében 4 pont és 2 gólpassz körüli átlagai voltak, a döntőben két 9 pontos meccse volt a legkiemelkedőbb, és ő is összeverekedett a hatodik mérkőzésen az igen aktív Syracuse-hátvéddel, Billy Gaborral.

George Mikan. Az előző évi döntőben egy kéztörés, az 1950-es döntő során pedig dohányfüst-allergia keserítette meg Mikan életét, de ez sem akadályozta meg abban, hogy ismét teljességgel dominálja a sorozatot. Az alapszakasz pontkirályi címét is elhódító center 32.2 pontot átlagolt a finálé hat mérkőzésén, egyszer sem maradt a teljesítménye 28 egység alatt, a Nats magasembereinek, George Ratkovicznak és Ed Petersonnak nem volt esélye lelassítani őt.

Vern Mikkelsen. Az újonc bedobó az alapszakaszban és a döntőben is a Lakers harmadik legjobb pontszerzője volt Mikan és Jim Pollard mögött, a finálé harmadik meccsén pedig 27 pontjával kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A klasszikus négyes, a brusztoló, lepattanozó, festékben kemény munkával pontokat szerző erőcsatár prototípusának is tartott Mikkelsen 1959-ig játszott a ligában, így ővele is fogunk még találkozni.

Jim Pollard. Közel 15 pontos alapszakaszbeli és közel 14 pontos döntőbeli átlagával a Kangaroo Kid megbízható teljesítménnyel támogatta George Mikant, de igencsak meggyűlt a baja a finálé során a Syracuse kemény védőjével, Paul Seymourral, aki az ötödik meccsen mindössze 6 dobott ponton tartotta őt. A balhés hatodik meccsre aztán Pollard megunta már Seymour közelségét, és ők ketten is fizikai atrocitásba keveredtek egymással.

Herm Schaefer. Még egy játékos, aki már 1949-ben is bajnok volt a Lakersszel. Schaefer játékideje és pályán nyújtott teljesítménye is jóval alacsonyabb szintű volt már, mint az előző szezonban, a 31 éves hátvéd a szezon után vissza is vonult. Később edzősködött a ligában, 1951 és 1953 között az Indianapolis Olympians trénere volt. 1980-ban, 61 évesen halt meg.

Vezetőedző: John Kundla. Második bajnoki címét szerezte meg edzőként Kundla, akit Mikan azzal vádolt az első meccs után, hogy ő mondta el újságíróknak a center dohányfüsttel kapcsolatos problémáját, Kundla visszaemlékezései szerint viszont Mikan maga vallotta ezt be. Akárhogy is volt, a Lakers megnyerte a bajnokságot, részben annak is köszönhetően, hogy Kundla reform jellegűen használta a pályán Mikkelsent és Pollardot, kettejük szerepének elkülönítésével a mai négyes és hármas poszt és szerepkör közötti különbségtételt teremtve lényegében meg, és még jobban megtámogatva ezzel a palánk alatt Mikan dominanciáját.