2017. január 25., szerda

Vince Carter 40: mindig van út felfelé

„Air Canada”, „Vinsanity”, „Half-man, Half-Amazing” – akinek ennyi beceneve van, csak nagy formátumú egyéniség lehet. Kétségkívül megállapítható, hogy a 40. születésnapját ma ünneplő Vince Carter maga a velünk élő történelem, így hát a blog történetében először egy jelenleg is aktív játékost köszöntünk különálló bejegyzéssel.

Tizennyolc évvel ezelőtt, 1999 januárjában világszerte NBA-rajongók ezrei (köztük ezen sorok akkor 12 éves írója is) aggódva várták, mit hoz a liga számára a jövő. Michael Jordan bejelentette második (akkor véglegesnek tűnő) visszavonulását, az NBA globális térhódítását lehetővé tevő Chicago Bulls-dinasztia széthullott, az épp véget ért, de így is túl hosszúra nyúlt 1998-as lockout megtépázta a bajnokság hírnevét, és bár kezdetét vehette hamarosan egy csonka, 50 meccsből álló alapszakasz, a játékosok túlnyomó része formán kívül várta az új szezon nyitányát (Shawn Kemp és Vin Baker azóta sem adták le az elhúzódó szünet során felszedett súlyfelesleget). Kollektív borúlátás idején még inkább sóvárog az ember egy vátesz, lángoszlop, megmentő eljöveteléért, és ez nem volt máshogy 1999 elején sem: az NBA-rajongó műértő közönség tán soha nem vágyott még úgy egy új Jordanre, mint akkor.

Vince Carter ebben a turbulens időszakban ragyogott fel üstökösként a profi kosárlabdázás egén. Az 1998-as drafton a Golden State által ötödikként kiválasztott, de a Toronto által negyedik helyen kihúzott egyetemi csapattársára, Antawn Jamisonra elcserélt dobóhátvéd ugyanazon a poszton szerepelt, mint Jordan, ugyanúgy a North Carolináról érkezett, és még vele egyező magasságú is. Míg az NBA előtt nagyobb névnek tartott Jamison karrierje döcögősen indult be, Carter látványos és hatékony játékával valósággal berobbant a ligába, az Év Újoncának választották, a Raptorsnak négy éves története során először reális esélye volt bejutni a rájátszásba, és végül ugyan csak a 10. helyen végeztek Keleten, Carter produkcióját látva úgy tűnhetett, számára a határ a csillagos ég.

Le Dunk de la Mort
Mármint szó szerint: Vince a 2000-es All-Star hétvége zsákolóversenyén olyan teljesítménnyel végzett az első helyen, amely generációs élménnyé vált, gondoljunk csak az ikonikus képekre a labdát a lába között áthúzó, vagy könyékig a gyűrűben lógó Carterről (vagy a közönség első sorában ülő, révületbe esve kamerázó Shaquille O’Nealről, Kevin Garnettről vagy Dikembe Mutombóról). Második idényében VC már 25.7 pontot átlagolt meccsenként, 2000. február 27-én 51 pontot dobott a Phoenix ellen (azóta is ez a karriercsúcsa, egyszer 2005-ben állította még be), először játszott az All-Star meccsen, és először juttatta be a Torontót a rájátszásba, ahol viszont még kisöpörte őket az első körben a jóval tapasztaltabb New York Knicks. 2000 őszén újabb örökké emlékezetes pillanat következett: a Sydney-i olimpián szereplő amerikai válogatott játékosaként Carter olimpiai bajnok lett, és nincs olyan kosárrajongó, aki ne látta volna legalább egyszer azt a „le Dunk de la Mort” (a Halál Zsákolása) névre keresztelt legendás jelenetet, amelynek során a Franciaország ellen játszott meccsen Vince szó szerint átugorja az ellenfél 218 centis centerét, Frederic Weist.

A 2000/2001-es NBA-szezonban is folytatódott Carter diadalmenete, karriercsúcsot jelentő 27.6 pontot dobott mérkőzésenként, a Toronto pedig fennállása legjobb eredményét elérve 47 győzelmet aratott az alapszakaszban, és története során először a rájátszásban is ment egy kört, pályahátrányból kiütve az egy évvel korábban őket búcsúztató New Yorkot. A főcsoport-elődöntőben a Philadelphia 76ers volt az ellenfelük, Carter és az MVP-szezont futó Allen Iverson epikus dobópárbajt vívtak, Vince 50 pontot dobott a sorozat harmadik meccsén, összességében 30 pont felett átlagolt (Iverson átlaga 33 fölött volt), végül a Raptors a hetedik meccsen egyetlen ponttal szenvedett vereséget, és esett ki. Akkor és ott, annak a hetedik mérkőzésnek a napján, 2001. május 20-án olyan dolgok történtek, amelyek Vince Carter pályájának ívét örökre megváltoztatták. Aznap délelőtt volt ugyanis VC diplomaosztója a North Carolina egyetemen, és úgy döntött, részt vesz az eseményen, Philadelphiából a Raptors tulajdonosának magángépével repült Észak-Karolinába. Az ünnepség után rendben visszaért a csapathoz, és utólag valószínűleg a kutyát nem érdekelte volna Carter diplomaosztója, ha a Raptors megnyeri a meccset és a sorozatot. Vince valóban meg is nyerhette volna a Raptorsnak a mérkőzést, de 1.8 másodperccel a végső dudaszó előtt elengedett dobása célt tévesztett, a Toronto kikapott. A felhevült érzelmi állapotban levő Raptors-szurkolók között egyből terjedni kezdett a narratíva, miszerint nem volt helyes döntés Carter részéről közvetlenül élete legfontosabb meccse előtt elutazni a diplomaosztójára, és a Toronto veresége annak köszönhető, hogy Vince előrébb helyezte saját érdekeit a csapaténál - az ilyesmit pedig sem a szurkolók, sem a csapattársak nem felejtik egykönnyen.

Vince 2002 körül
A Carterrel szemben megfogalmazott kritikák csak újabb táptalajt kaptak a következő, 2001/2002-es szezonban, az előző idényhez képest ugyanis sem Vince, sem a Raptors nem tudott előrébb lépni, tovább fejlődni. Annak ellenére, hogy a Toronto egyfajta titkos bajnokesélyes sötét lóként vágott neki az új évadnak, a rájátszásba is csak egy utolsó hetekben produkált 9 meccses győzelmi sorozatnak köszönhetően tudtak bejutni a keleti hetedik helyen - Carter nélkül, ő ugyanis az alapszakasz utolsó 22 mérkőzésén térdsérülés miatt nem tudott pályára lépni. A Raptors aztán elbukott a 2002-es playoff első körében, majd keserű évek következtek: sem 2003-ban, sem 2004-ben nem tudott a csapat bekerülni a rájátszásba. Carter 2002/2003-as szezonban csak 43 találkozón játszott, és bár továbbra is rendszeres résztvevője volt az All-Star meccseknek (ő volt az, aki átadta a helyét a keleti kezdőcsapatban az akkor már tényleg utolsó idényét töltő Michael Jordannek a 2003-as gálán), sokszor tűnt kedvetlennek, enerváltnak a játéka a Raptors mezében, sehol nem volt már a pár évvel ezelőtti lendület és szárnyalás.

Hogy mi okozta az 1999 és 2001 között rohamléptekben fejlődő Carter megtorpanását, azóta is vita tárgya. Pár okos húzással a Toronto valóban bajnokesélyes csapatot tudott volna felhúzni Carter köré (ne feledjük, ezek voltak azok az évek, amikor a New Jersey Nets 52 és 49 győzelemmel "uralkodni" tudott Keleten), ehhez képest 2001 nyarán legnagyobb új igazolásuk a 38 éves Hakeem Olajuwon volt, akinek hároméves szerződést adtak, a három évből pedig Hakeem csak egyet töltött ki, azt sem túl jó szájízzel, mielőtt 2002-ben visszavonult volna. Az ilyen és ehhez hasonló csapatépítési melléfogások, az egyre gyakoribb sérülések, valamint a 2001-es kudarc élménye együttesen eredményezhették azt, hogy Vince Carter nem tudta "beteljesíteni a sorsát", fantasztikus egyéni képességei ellenére nem tudott hosszú távon a liga arca, "az új Jordan" maradni - a Raptors-szurkolók ugyanakkor javarészt úgy vélekedtek, hogy Carter egyszerűen csak nem tesz meg mindent a sikerért a pályán, félvállról veszi a meccseket, ezzel próbálva kikényszeríteni, hogy a csapat elcserélje. A helyzet 2004 decemberére mérgesedett el olyannyira, hogy a Torontónak lépnie kellett, az ekkorra már mind a franchise vezetőségével, mind a drukkerekkel, mind a mindenkori vezetőedzővel hadban álló Cartert a New Jersey Netshez küldték Alonzo Mourningért, Aaron Williamsért, Eric Williamsért és két draftjogért cserébe. Mourning azonnal követelte a kivásárlását, soha nem lépett pályára a Raptors mezében, így a Toronto lényegében két, védekezésben valamennyire tán használható cserejátékost kapott története legjobbjáért, akit három évvel korábban még a kosárlabdázás jövőjének tartottak.

A Netshez kerülve aztán Carter ismét szárnyra kapott: a 2004/2005-ös idény Netsnél töltött felében pontátlaga 27.5-re szökött fel, és a térdműtétje után lábadozó Jason Kiddel együtt playoffba vezették a szezont gyatrán kezdő New Jersey-t (a "Nagy Hármas" harmadik tagja, Richard Jefferson csuklósérülés miatt egyelőre még nem tudott túl sok időt együtt tölteni a pályán Carterrel). Szúrta ez persze a torontói fanatikusok szemét, és csak olaj volt a tűzre az a 2005 januári tévéinterjú, melynek során Carter tett egy könnyen félreérthető nyilatkozatot, gyakorlatilag beismerve, hogy utolsó torontói hónapjai során valóban nem adott már bele mindent a pályán. Bár később visszakozott, hogy szavait csak kiforgatták, és az interjút készítő John Thompson is védelmébe vette, a szellem már kint volt a palackból, Toronto egykori legdrágább kincséből hivatalosan is gyűlölt ellenség vált Kanadában.

Carter, Kidd és Jefferson triója
Hogy, hogy nem, Carter mindezt képes volt extra motivációként használni, valahányszor Torontóban lépett pályára a Nets színeiben. Első ilyen meccsét 2005 áprilisában játszotta, a Raptors-drukkerek folyamatosan fütyülték és szidalmazták (mint ezt követően tíz évig minden egyes alkalommal), ő viszont 39 pontot szórt volt csapata ellen, és a New Jerseny megnyerte a mérkőzést. Az elkövetkező években volt meccsnyerő triplája és győzelmet érő alley-oop zsákolása is a Raptors ellen, és a két csapat 2007-es első körös playoff-párharca során pályahátrányból ejtette ki a Netsszel a Torontót (ez volt egyébként a Raptors első rájátszásbeli szereplése Carter elcserélése óta). Ugyanakkor a New Jersey körül megerősödött már ezekben az években a keleti konferencia, bár Carter, Kidd és Jefferson 2006-ban és 2007-ben is playoffba juttatták a Netst, a nagydöntő már nem volt elérhető számukra, a fiatal Dwyane Wade vezette Miami és a fiatal LeBron James vezette Cleveland áthatolhatatlan akadályt képezett előttük.

Carter 2007-ben volt utoljára All-Star, és ekkor szerepelt utoljára a rájátszásban a Nets színeiben. 2008 februárjában a New Jersey elcserélte Kiddet, majd 2008 nyarán Jeffersont is, a már 30 fölött járó Vince egy újjáépülőben levő csapat legtapasztaltabb veteránjának szerepében találta magát. Még 2009-ben is képes volt közel 21 pontot, valamint 5-5 lepattanót és gólpasszt átlagolni meccsenként, de miután a Nets második egymást követő évben is lemaradt a playoffról, Carter is távozott. 2009 nyarán szülővárosának csapata, az előző idényben döntőt játszó Orlando Magic szerezte meg Ryan Andersonnal együtt Rafer Alstonért, Courtney Lee-ért és Tony Battie-ért cserébe. Carterrel a kezdő kettes pozíciójában a bajnoki címre hajtó Magic 59 meccset nyert a 2009/2010-es alapszakaszban, és a főcsoportdöntőig jutott a rájátszás során. Vince karrierje során először játszhatott a playoff második körén túl, ám ebben nem volt túl sok köszönet, az Orlando pályaelőnye ellenére elvesztette a párharcot a Boston ellen, és Vince sajnos kimondottan pocsék produkciót nyújtott a sorozat mérkőzésein. A Magic a következő szezon során túl is adott rajta, a Phoenix Sunshoz került, ott ugyan volt pár jó meccse Steve Nash oldalán, de a Suns nem jutott a rájátszásba, és a 2011-es lockoutot követően kitette keretéből a kiöregedettnek tűnő Cartert.

Az ekkor már közel 35 éves VC ismét fordulópont elé ért a karrierjében. Járhatott volna úgy, mint régi nagy ellenlábasa, Allen Iverson, aki leszállóágban levő egykori szupersztárként pár évvel korábban nem volt hajlandó engedni a játékperceiből és csapaton belüli szerepéből, így azt érte csak el, hogy idejekorán kikopott a ligából. Carter viszont belátta, hogy akkori állapotában komoly csapat már nem fogja kezdőjátékosként alkalmazni, de padról beszálló scorer még könnyedén lehet. Így hát újradefiniálta ezáltal önmagát és játékát, a Dallas szerződtette, ahol hatodik emberként funkcionált ott töltött három éve alatt, meccsenkénti 12-13 ponttal segítve két playoff-szerepléshez a Maverickset, és a 2014-es rájátszás első körében a későbbi bajnok San Antonio elleni párharc harmadik meccsén dobott győztes triplájával még 37 évesen is képes volt legendás jelenetet produkálni. 2014 nyarán a Memphis előrehaladott kora ellenére három éves szerződést kínált neki, és bár a Mavs szívesen megtartotta volna, inkább váltott, és ma is a Grizzlies mezében pattogtat.

Carter a Spursnek dobott győztes tripla után Nowitzkivel ünnepel
Vince Carter jelenleg az egész NBA legidősebb játékosa, és egyike annak a hat még mindig aktív veteránnak, akit még a kilencvenes években draftoltak (a másik öt: Dirk Nowitzki, Paul Pierce, Jason Terry, Metta World Peace és Manu Ginobili, bár legutóbbi 1999-es draftolása ellenére csak 2002-ben kezdte meg NBA-karrierjét). Játékideje a most futó szezonban a legmagasabb Memphisbe igazolása óta (átlag közel 24 perc), amit meccsenként 8 ponttal, 3 lepattanóval és 2 gólpasszal hálál meg. Nem eget rengető számok, de gondoljunk csak bele, hány atletikussága miatt ismert dobóhátvédet láthattunk még 40 éves korában is a pályán (Michael Jordanen kívül nem sokat). Carter példaértékűen "konzerválta" a testét és a játékát, még manapság is képes megrázni magát és beszórni 20 pontot egy mérkőzésen, vagy felidézni egykori "Air Canada" identitását, és zsákolni egy óriásit. Jellemző, hogy amikor pár hónapja elterjedt az a pletyka, hogy gondolkodik, elinduljon-e a februárban esedékes idei zsákolóversenyen, a dolog komolyan vehető volt, hiszen fizikai állapota ezt negyvenévesen is lehetővé tenné akár számára. Lenyilatkozta, hogy szeretne 20 évet tölteni a ligában, és egyértelműen a játék iránti szeretetből van még mindig a pályán - ő, akinek épp a játék iránti szeretetét és elhivatottságát kérdőjelezték meg annyian oly sok éven át.

Visszatérés az Air Canada Centerbe 2014-ben
Carter soha nem nyert bajnoki címet, az Év Újonca cím elnyerése után jelentősebb egyéni díja sem volt, nem lett az NBA megmentője, abszolút szupersztárja, az új Jordan - ennek nyomán értékelhetnénk karrierjét csalódásnak, tehetségét eltékozoltnak. Egy olyan ember viszont, akihez azonban ennyi emlék fűz (nem csak a nosztalgiafaktor miatt) mindenkit, aki követte az NBA-t az elmúlt tizennyolc évben, és aki Kanadában, az Államokban, de még Magyarországon is számtalan új rajongót szerzett a ligának, és gyerekként megannyi mai játékost inspirált arra, hogy kosarazni kezdjen - nos, egy ilyen ember karrierjét nem tekinthetjük csalódásnak. És hogy ma már Kanadában sem így gondolkodnak, azt jól mutatja, hogy amikor 2014 novemberében, a Raptors alapítása 20. évfordulójának ünneplésekor a Toronto épp a Memphisszel játszott, és levetítettek az Air Canada Centerben egy VC előtt tisztelgő montázst, a torontói közönség fújolása tíz év után először álló ovációba váltott át. Vince Carter le is törölt arcáról egy könnycseppet - ezen sorok ma már 30 éves írója pedig reméli, hogy pár év múlva a Hall of Fame-be történő beiktatásakor is lesz lehetősége hasonlóképpen meghatódni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése