1960: A Boston visszavág 1958-ért

Egy év kihagyás után 1960-ban ismét a Boston Celtics és a St. Louis Hawks vívta az NBA nagydöntőjét, és 1957-et követően másodszor is egy kiélezett, hétmeccses csatában tudott csak felülkerekedni a Celtics, megvédve ezzel bajnoki címét.

Az 1959/60-as NBA-alapszakaszt a címvédő Boston a liga legjobb mérlegével, 59-16-os mutatóval zárta (ebben a szezonban a csapatok 75 alapszakasz-mérkőzést játszottak a korábbi 72 helyett), de az idény nem feltétlenül a Celtics kiváló teljesítményétől, hanem egy újonc berobbanásától volt hangos. Wilt Chamberlain, a legendás center, Bill Russell később állandósuló nemezise első NBA-szezonját kozmikus statisztikákkal, meccsenkénti átlag 37.6 ponttal és 27 lepattanóval zárta, egyszerre kapta meg az alapszakasz-MVP és az Év Újonca díjat is. Chamberlain csapata, a Philadelphia Warriors (melyben továbbra is ott pattogtatott az 1956-os philadelphiai bajnokcsapat két ásza, Paul Arizin és Tom Gola is) a Celtics mögött a második helyen végzett keleten 49 győzelemmel, a rájátszás során a csoportdöntőben össze is csapott hát a két gárda. A Boston 4-2 arányban nyerni tudott, köszönhetően többek közt a Red Auerbach által Chamberlain lassítására feltalált "Hack-a-Wilt" taktikának, a borzasztóan büntetőző nagyembert ugyanis szinte állandóan a vonalra küldte a Celtics, illetve időnként durva szabálytalanságokkal hergelte és zökkentette ki az agilis Tom Heinsohn.

Nyugaton a St. Louis Hawks zárta az alapszakaszt az első helyen. A csapat gerincét továbbra is Bob Pettit és Cliff Hagan bedobók, valamint a veterán karmester, Slater Martin adták, csatlakozott továbbá hozzájuk két tapasztalt magasember, az újoncként még a George Mikan-féle Lakersszel bajnoki címet nyerő Clyde Lovellette, aki All-Star szezont futott a Hawks színeiben, valamint Larry Foust, a korábbi nyolcszoros All-Star center, aki idény közben érkezett a Minneapolistól. A Hawks ellenfele a nyugati csoportdöntőben ismét az egy évvel korábban őket nagy meglepetésre legyőző, Elgin Baylor vezette Minneapolis Lakers volt. Ezúttal a meglepetés elmaradt, bár nem adta könnyen a bőrét az utolsó minneapolisi idényét futó Lakers, a St. Louis 4-3-as összesítéssel tudott a döntőbe jutni ellenük. A címvédő Celtics elleni fináléra ugyanakkor úgy kellett készülniük, hogy sérülések miatt elveszítették addigra kezdő irányítójukat, Slater Martint (az ötszörös bajnok Hall of Famer vissza is vonult a szezont követően). Ed Macauley, a Hawks két évvel korábbi bajnokcsapatának tagja, aki ekkorra már a St. Louis edzője volt, nem is adott sok esélyt csapatának, mondván, örülhetnek, ha egy meccset tudnak nyerni a Boston ellen.

Az első mérkőzésen a Celtics megállíthatatlan volt, 140 pontot szórtak a Hawksnak, Heinsohn, Bill Sharman, Frank Ramsey és Bob Cousy egyaránt legalább húsz egységig jutott (140-122, 1-0), de a 35 pontos Pettit és a 21-ig jutó Lovellette vezérletével a Hawks egyenlíteni tudott idegenben a második találkozón (103-113, 1-1), annak ellenére, hogy Bill Russell ligarekordot jelentő 40 lepattanót (!) gyűjtött össze a meccsen. Heinsohn vezetésével a Celtics meggyőző, 16 pontos győzelmet aratott St. Louisban a harmadik összecsapáson (86-102, 2-1), de ismét jött a válasz és az újabb egyenlítés a negyedik meccsen a Pettit-Hagan párosnak köszönhetően (106-96, 2-2). A Boston ezután hiába mért 25 pontos verést a Hawksra a Bostonban rendezett ötödik mérkőzésen (127-102, 3-2), a hatodikon St. Louisban megint a Hawks kerekedett felül (105-102, 3-3), köszönhetően Hagan 36 és Pettit 25 egységének. A foggal-körömmel harcoló St. Louis kivívta ugyan a hetedik meccset, de ott már nem volt esélyük: ezúttal Frank Ramsey volt a Celtics legjobb dobója, Bill Russell pedig 22 pontja mellé 35 lepattanót szedett, a Celtics könnyedén nyerte meg a mérkőzést (122-103, 4-3) és húzta be ezáltal a franchise harmadik bajnoki elsőségét.

Állnak: Gene Guarilia, Tom Heinsohn, John Richter, Bill Russell, Gene Conley, Jin Loscutoff, Sam Jones, Buddy LeRoux segédedző.
Ülnek: Frank Ramsey, Bob Cousy, Red Auerbach vezetőedző, Walter A. Brown tulajdonos, Louis A.R. Pieri társtulajdonos, K.C. Jones, Bill Sharman.

Gene Conley. A baseballjátékos-kosárlabdázó legeredményesebb bostoni idényében közel 7 pontot és több, mint 8 lepattanót szerzett mérkőzésenként az alapszakasz és a rájátszás során egyaránt, kiegészítő emberként főként a kemény védekezés volt a fő profilja e szezon során is.

Bob Cousy. A 32. életévét taposó nagy varázsló szokás szerint ott volt 1960-ban az All-Star meccsen, és az All-NBA First Team soraiba is bekerült, ebben az idényben volt karrierje során utoljára, zsinórban nyolcadszorra a liga legjobb gólpasszadója (ezt viszont pályafutása legmagasabb átlagával, meccsenkénti 9.5 assziszttal érte el). 20 pontot szerzett a döntő első, 21-et az ötödik mérkőzésén.

Gene Guarilia. A hármas poszton szereplő újonc Guarilia 48 alapszakasz- és hét playoff-meccsen kapott lehetőséget a bizonyításra, a döntőben öt találkozón játszott. Átlag 8-9 perceket töltött a pályán, és mivel neki is főleg védekezésben voltak feladatai, a finálé során összesen egyetlen pontot dobott.

Tom Heinsohn. Miután a Philadelphia elleni csoportdöntőben kikészítette Wilt Chamberlaint (olyan mértékben idegesítette fel Heinsohn a nagy Wiltet, hogy az az egyik meccsen be is húzott neki, de Heinsohn keménységét jól mutatja, hogy az ütésbe Chamberlain keze sérült bele), Tommy Heinsohn a Hawks elleni döntőben is megtette a magáét, hiszen ő volt a Celtics legjobb pontszerzője a döntő első, harmadik és ötödik mérkőzésén is. Az alapszakaszban egyébként 21.7 pontot és karriercsúcsot jelentő 10.6 lepattanót átlagolt, de a keleti All-Star keretbe vagy valamelyik All-NBA csapatba ezúttal sem válogatták be.

K.C. Jones. A védekezőfenomén Jones 1959/60-ban is elsősorban Bob Cousy cseréjeként szerepelhetett, átlag 17 perceket játszva 6 pont, valamint 3-3 lepattanó és gólpassz volt a meccsenkénti produktuma.

Sam Jones. Míg névrokona, K.C. Bob Cousy helyére beállva védekezésben jeleskedett, addig Sam Jones Bill Sharman cseréjeként funkcionálva a támadóoldalon vált egyre hatékonyabbá, 12 ponttal és 5 lepattanóval támogatva meg a Celtics gépezetét 1959/60-ban.

Jim Loscutoff. A népszerű verőember, Loscy sérülés miatt mindössze 28 mérkőzésen tudott pályára lépni az 1959/60-as alapszakasz során, a rájátszásban pedig egyáltalán nem szerepelt.

Frank Ramsey. A sokoldalú kiscsatár 15 pontot és 7 lepattanót átlagolt meccsenként, és a döntőben ezúttal is képes volt még rátenni egy lapáttal, a hét mérkőzésből négyen is elérte legalább a húsz egységet.

John Richter. A cserecenternek az 1959/60-as volt az egyetlen szezonja a ligában. Bár az NBA-ben soha többé nem kapott lehetőséget, az EBA (Eastern Basketball Association) nevű alsóbbrendű bajnokságban egészen 1972-ig játszott. Fiatalon, 46 éves korában halt meg 1983-ban.

Bill Russell. Bár Wilt Chamberlain elorozta előle a lepattanókirályi címet és az All-NBA First Team centerposztját is, Russellt ez nem különösebben érdekelte, hiszen nagy ellenlábasával ellentétben vajmi keveset törődött a statisztikákkal és az elismerésekkel, csak a győzelem volt fontos számára. Russell és a Celtics megnyerte a Chamberlain ellen játszott első alapszakasz-mérkőzését és első playoff-párharcát is, miközben meccsenkénti 18 ponttal és 24 lepattanóval 1959/60-ban is ő volt a Boston játékrendszerének alfája és omegája.

Bill Sharman. Utolsó előtti szezonjában is képes volt még 19 pontos átlagot hozni mérkőzésenként a veterán mesterlövész Sharman, aki 1960-ban volt ott utoljára az All-Star-meccsen, illetve az All-NBA Second Team soraiban. A rájátszásban sem hagyta magát elnyomni, 30 pontot szórt a második találkozón, 26-ot az ötödiken.

Vezetőedző: Red Auerbach.