1961: Újabb Celtics-győzelem a Hawks ellen

Öt év alatt negyedszer, de immáron utoljára találkozott egymással az NBA nagydöntőjében a Boston Celtics és a St. Louis Hawks 1961-ben. A Hawksnak ezúttal nem sok esélye volt megállítani a bostoni hengert, Bill Russell és társasága meggyőző teljesítménnyel gyűjtötte be zsinórban harmadik bajnoki címét.

A kétszeres címvédő Celticsnek nem igazán volt ellenfele az 1960/61-es, 75-ről immáron 79 mérkőzésesre hosszabbított alapszakasz során. A Boston, ahol utolsó idényét futotta az ekkor már 35 éves rafinált dobógép, Bill Sharman, centerük, Bill Russell pedig karrierje második MVP díját kapta meg, 57 győzelmével a liga legjobb mutatóját érte el, szokás szerint az élen végezve Keleten. Wilt Chamberlain és a Philadelphia Warriors futott be a második helyen a Celtics mögött, őket azonban a playoff első körében némi meglepetésre könnyedén, söpréssel ejtette ki a Syracuse Nationals. A Nats legjobbja még mindig a csapatot 1955-ben bajnoki címig vezető magasember, Dolph Schayes volt, aki jelentős támogatást kapott Larry Costello és Hal Greer All-Star hátvédpárosától. A csoportdöntőben azonban a Celtics nem illetődött meg mindettől, 4-1 arányban nyerték a párharcot és jutottak ismét a fináléba.

A St. Louis Hawks, szintén szokásához híven, megnyerte a Nyugati Divízió versengését, az immáron Los Angelesben szereplő Lakers pedig, akárcsak az elmúlt években rendszeresen, negatív mérleggel is a második helyen tudott végezni mögöttük. A Hawkst továbbra is Bob Pettit és Cliff Hagan vitte a hátán, a visszavonult Slater Martin helyét irányítóposzton pedig a később edzőként is legendává váló Lenny Wilkens vette át. A Hawks és a Lakers ismét egy kiélezett, hétmeccses párharcot vívott a nyugati döntőben, a rugólábú Elgin Baylor, valamint az újoncidényét futó, idővel az NBA logójaként is legendává nemesedő Jerry West nem adta könnyen a bőrét, de a tapasztalat egyelőre diadalmaskodott a fiatalság lendülete felett, és a St. Louis jutott a nagydöntőbe. (Megjegyzendő, hogy Jerry West mellett egy másik NBA-történelmi jelentőségű legenda, Oscar Robertson is az 1960/61-es szezonban kezdte pályafutását, ám hiába átlagolt az ifjú "Big O" már újoncként is majdnem tripla-duplát, csapata, a Cincinnati Royals a nyugati csoport utolsó helyén végzett.)

A Hawks úgy érkezett meg a Boston elleni finálé első mérkőzésére, hogy azt megelőző nap játszották a Lakers elleni hetedik meccset, és hát ez a szokatlan back-to-back fel is őrölte őket, a Celtics 129 pontot szórva földbe döngölte ellenfelét, és 34 ponttal nyert (129-95). A második találkozón hiába szórt 40-et Cliff Hagan és 30-at Bob Pettit, a Celtics sokszemélyes támadógépezete ellen ez is kevés volt, négy Kelta is legalább húsz egységig jutott, a Boston 2-0-ás előnyre tett szert (116-108). St. Louisba érkezve a harmadik összecsapás egy újabb őrült dobópárbajt hozott, a Hawks 124-120 arányban győzni tudott, de aztán a negyedik mérkőzést (104-119), ezúttal Pettit 40 pontja ellenére, a Celtics elhozta St. Louisból, majd Bostonba visszatérve 121-112-es győzelmével lezárta a sorozatot. Bill Russell, szokásától eltérően nem csak védekezésben, hanem támadásban is a csapat vezére volt az ötödik meccsen 30 dobott pontjával, emellett az egész sorozatban közel 29 lepattanós átlagot tudott produkálni.

Az 1968-ban St. Louisból Atlantába költöző Hawks franchise 1970-ig bezárólag további hat nyugati csoportdöntős szereplést tudott felmutatni, ám a nagydöntőbe azóta sem sikerült egyszer sem újra bekerülniük, és hiába viselték az évek során a csapat mezét nagy játékosok Pete Maravichtől kezdve Dominique Wilkinsen át Dikembe Mutombóig, egészen 2015-ig kellett várni a csapat újabb főcsoportdöntős szereplésére (mint ismert, az azévi alapszakaszt franchise-rekordot jelentő 60 győzelemmel záró gárdát a keleti fináléban kisöpörte LeBron James és a Cleveland).

Álló sor: Buddy LeRoux segédedző, K.C. Jones, Gene Guarilia, Tom Heinsohn, Tom "Satch" Sanders, Jim Loscutoff, Sam Jones, Frank Ramsey.
Elülső sor: Gene Conley, Bob Cousy, Red Auerbach vezetőedző, Walter A. Brown tulajdonos, Bill Sharman, Bill Russell.

Gene Conley. Az 1960/61-es idényt 6 pontos, 7 lepattanós átlaggal záró kiegészítő magasember harmadik bajnoki gyűrűje megszerzését követően felhagyott a párhuzamos baseball- és kosárlabda-karrierrel, egy ideig kizárólagosan a baseballra koncentrált, 1961/62-ben a Boston Red Sox színeiben volt MLB-játékos, majd még két évig ismét az NBA-ben, a New York Knicksnél szerepelt, illetve pályára lépett meg az ABL és az EPBL nevezetű alsóbbrendű kosárlabda-ligákban is, egészen 1968-ig. Sportolói karrierje befejezése után egy ragasztószalag-gyártó vállalat tulajdonosa volt. Szomorú update (2017.07.06.): Gene 2017. július 4-én, életének 87. évében elhunyt Massachusetts állambeli otthonában.

Bob Cousy. A játékmester 1960/61-ben is az All-NBA First Team tagja és All-Star volt, igaz, nyolc év után először nem ő vezette a ligát gólpasszok terén, hanem az újonc Oscar Robertson, és még a philadelphiai Guy Rodgers is megelőzte. A nagydöntőben az öt meccsen 20 pontot, 10 asszisztot és 5 lepattanót átlagoló Cousy ugyanakkor könnyedén fölé kerekedett a Hawks ifjú irányítójának, Lenny Wilkensnek, egyúttal bizonyította, hogy még mindig ő a műfaj legjobbja az NBA-ben.

Gene Guarilia. A fiatal kiscsatár 45 alapszakasz-mérkőzésen került pályára átlag 8 percre, a rájátszásban már nem fért bele a Celtics leszűkített keretébe.

Tom Heinsohn. A mókamesterként és fáradhatatlan dobógépként is remekül funkcionáló Tommy 21 pontot és 10 lepattanót átlagolva karrierje második All-Star szereplését könyvelhette el 1960/61-ben, és az All-NBA második csapatba is beválasztották. A nagydöntőben ezúttal egyszer volt a Celtics legjobb pontszerzője, de így is 22 pontot, valamint 9 lepattanót tett hozzá a Celtics sikeréhez meccsenként.

K.C. Jones. Továbbra is Bob Cousy cseréjeként játszott, de így is a csapat védekezésének egyik alappillére volt a harmadéves Jones, aki 7 pontot, valamint 3-3 lepattanót tett be a közösbe mérkőzésenként, már ami a számokban mérhető teljesítményét illeti.

Sam Jones. Bill Sharman a visszavonulás előtt állt, és sérülések is kínozták, ez pedig több játéklehetőséget jelentett az ifjú hátvédnek, aki élt is mindezzel, bár többször is hangoztatta a szezon során, hogy jobban érzi magát a padról beszállva, mint kezdőként. Jones 15 pontot szerzett mérkőzésenként az alapszakaszban, a nagydöntőben pedig volt egy 22 pontos teljesítménye is a második találkozón.

Jim Loscutoff. A sérülésektől sújtott előző szezon után vissza tudott térni a pályára a Celtics kemény négyese, meccsenként átlag 15 percet kapott, amit 4-4 ponttal és lepattanóval, valamint szokásos hatékony emberfogásával hálált meg.

Frank Ramsey. 30. életéve felé araszolva némileg csökkent a Boston swingmanjének játékideje, valamint Sam Jones fejlődésével a szerepe is, ugyanakkor 1960/61-ben is kiváló szezont futott 15 pontos és 5 lepattanós átlagaival, és a döntő második mérkőzésén dobott 24 pontjával.

Bill Russell. 17 pontot és 24 lepattanót szerzett meccsenként az alapszakaszban, ezzel 1961 után másodjára kapta meg az MVP címet a Boston vezére (érdekesség ugyanakkor, hogy a sportújságírók nem választották be az All-NBA First Teambe, csak a második csapatban kapott helyet - az MVP-re ekkor még nem az újságírók, hanem a játékostársak szavaztak). A rájátszásban aztán a 19 pontot, 30 lepattanót (!) és 5 gólpasszt átlagoló Russellt senki sem tudta megállítani, negyedik bajnoki aranygyűrűjét szerezte a center a Celtics-szel.

Tom "Satch" Sanders. Egy újonc, aki négyes és hármas poszton is szerepelve elsősorban nem hangzatos statisztikákkal, hanem hajtós játékával, kemény védekezésével lett hosszú időre a Celtics gépezetének fontos láncszeme, de ha kellett, akkor támadásban is képes volt megrázni magát, az 1961-es döntő negyedik mérkőzésén például 22 pontot szórt.

Bill Sharman. Élete 35. évét taposva, és utolsó NBA-idényét játszva is még képes volt mérkőzésenként 16 pontot szórni a veterán Sharman, aki emellett hetedik alkalommal volt a liga legpontosabb büntetődobója 1960/61-ben. Miután elhagyta a Celticset, Sharman edzőnek állt, és ilyen minőségben is igen komoly sikereket könyvelhetett el. Az 1961-ben alakuló rivális liga, a mindössze két szezont megélt American Basketball League (ABL) Los Angeles Jets nevű csapatának volt játékos-edzője 1961/62-ben, majd a csapat idény közbeni megszűnése után átvette a Cleveland Pipers nevezetű gárda vezetését, akikkel megnyerte a liga egyetlen teljes szezonjának bajnoki címét. Némi egyetemi edzősködés után 1966-ban vállalt először vezetőedzői pozíciót az NBA-ben, két szezonon át volt a San Francisco Warriors trénere, majd ismét egy rivális ligába, az ABA-be igazolt, ahol 1969 és 1971 között a Los Angeles Stars, majd a franchise költözése után a Utah Stars vezetőedzőjeként 1971-ben újabb bajnokság küzdelmeit nyerte meg csapatával. A keménykezű, játékosaival szigorúan bánó, és többek között a ma minden kosárlabdacsapatnál alkalmazott meccs előtti dobóedzéseket elsőként bevezető és alkalmazó Sharman legnagyobb dobása azonban még ezután jött, hiszen 1971/72-ben az alapszakasz-rekordokat felállító Los Angeles Lakersszel edzőként is megnyerte az NBA bajnoki címét, legendává válva ezzel a Boston Celtics legnagyobb riválisának háza táján is.

Vezetőedző: Red Auerbach.