1967: Chamberlain és a Sixers véget vet a Celtics sorozatának

Véget ért a nagy sorozat: 1967-ben Wilt Chamberlain és a Philadelphia 76ers megszakította a Boston Celtics nyolc éve tartó hegemóniáját, a nagydöntőben a San Francisco Warriors legyőzésével az NBA Góliátja végre megszerezte karrierje első bajnoki címét.

Wilt Chamberlain hiába halmozott fel számtalan hihetetlen egyéni rekordot karrierje addigi hét szezonja során, 1967 előtt örök nemezise, Bill Russell és a Boston Celtics újra és újra felülmúlta őt és aktuális csapatát a bajnoki címért folyó harc során. A hatalmas Wilt a Philadelphia/San Francisco Warriors játékosaként egy elveszített nagydöntőt tudott felmutatni 1964-ből, a Sixersszel pedig egyszer már közel állt ahhoz, hogy legyőzze a Bostont, de végül csak elbukta az 1965-ös keleti finálét, az előző idényben pedig hiába előzte meg a Sixers a Celticset az alapszakaszban, a rájátszásban könnyedén gázolt át rajtuk Russell és társasága. Chamberlaint kritikusai egyre gyakrabban tüntették fel csak statisztikák hajszolásában érdekelt örök vesztesnek.

Az 1966-os bukás a játékosként franchise-legenda vezetőedző, Dolph Schayes állásába került (Chamberlain híresen rossz viszonyt ápolt mindenkori edzőivel, a rossz nyelvek szerint Schayes kirúgásában is az ő keze volt benne), a helyére a St. Louis Hawksszal 1958-ban bajnokságot nyerő Alex Hannumot nevezték ki, akit épp ekkor rúgtak ki a San Francisco Warriorstól. A keménykezű edző és az egocentrikus szupersztár korábban dolgozott együtt San Franciscóban, nem különösebben szívlelték egymást, egyszer egy edzés során majdnem össze is verekedtek – ám az eset után érdekes módon egyfajta kölcsönös tisztelettel kezdtek viseltetni a másik irányába. Hannum Philadelphiába érkezését követően meggyőzte Chamberlaint, hogy a támadójáték terhét ossza jobban meg csapattársaival, és elképesztő fizikai adottságait használja inkább arra, hogy a védekezésre, dobásblokkolásra és a passzjátékra koncentrál.

Az eredmény szembetűnő volt: Chamberlain 24.1 pontos szezonátlagával karrierje legalacsonyabb mutatóját érte el 1966/67-ben, de vezette a ligát lepattanózásban (24.2), mezőnyszázalékban (68.3%), és harmadik volt a gólpasszok terén (7.8), miközben csapattársai közül a dobóhátvéd Hal Greer, az erőcsatár Chet Walker és a hatodik ember Billy Cunningham is legalább 18 pontot átlagolt, a Sixers pedig minden idők legjobb alapszakasz-mutatóját elérve 68 győzelemmel és 13 vereséggel zárt. Chamberlain és a Philadelphia ugyanakkor mostanra már jól tudta, hogy mindez mit sem ér, ha a playoffban ismét elbuknak a Boston ellen, a nyolcszoros címvédő ugyanis 60 nyert meccsel szintén kiváló szezont futott annak ellenére is, hogy a kispadjukon már nem Red Auerbach ült, hanem játékos-edzőként Bill Russell dirigálta a csapatot (ráadásul Bailey Howell és Wayne Embry személyében két újabb egykori All-Star veteránnal erősítették meg a keretüket).  A koncentrált Sixers ugyanakkor ezúttal nem hibázott, 4-1 arányban legyőzte a Bostont az 1967-es keleti döntőben, megszakítva ezzel a Celtics példátlan győzelmi sorozatát. Bill Russell elismerően gratulált az ötödik mérkőzés után nagy ellenfelének (és egyébként barátjának), Chamberlainnek a történelmi sikerhez.

A nagydöntő ugyanakkor még hátra volt, egy újabb kemény ellenféllel: Chamberlain és Hannum volt csapata, a San Francisco Warriors jutott a fináléba Nyugatról. Hannum előző évi kirúgása után Bill Sharman, a Bostonnal játékosként négy bajnokságot nyerő egykori dobóhátvéd ült le a Warriors kispadjára, és remekül megszervezte a csapat védekezését az All-Star center Nate Thurmond köré, miközben a támadójátékért egy ifjú sztár felelt Rick Barry személyében. A másodéves Barry, aki 1966-ban az Év Újonca volt, az egész NBA legjobb pontszerzője lett 1966/67-ben 35.6-os meccsenkénti átlagával. A Warriors a nyugati playoff első körében kisöpörte az előző évi döntős LA Lakerst, a csoportdöntőben pedig 4-2 arányban múlta felül a St. Louis Hawkst.

A nagydöntő első meccsét a Warriors kis híján elhozta Philadelphiából, Rick Barry 37 pontot dobott, Nate Thurmond (31 lepattanó) állta a sarat Chamberlain ellen, és a rendes játékidő végén a győzelemért támadhattak, ámde Thurmond palánk alatti dobását Chamberlain blokkolta, a hosszabbításban pedig csak felülkerekedett a Sixers (141-135), úgy, hogy Chamberlain mindössze 16 pontot szerzett, de négyen is (Hal Greer, Wali Jones, Billy Cunningham és Chet Walker) eljutottak legalább 23 egységig. A második meccsen már könnyedén, 31 ponttal győzött a Philadelphia (126-95), Chamberlain 10 pontja mellé 38 lepattanót szedett, miközben Greer és Cunningham szórták továbbra is a kosarakat. Rick Barry emberfeletti teljesítményt nyújtva 55 pontot dobott a sorozat harmadik mérkőzésén, amit meg is nyert a Warriors (130-124), ámde a 38-ig jutó Greer és a 33-at termelő Walker vezérletével a Sixers győzni tudott a negyedik meccsen San Franciscóban (108-122). A sorozat lezárása helyett aztán a Philadelphia váratlan vereséget szenvedett otthon az ötödik találkozón (109-117), a hatodik, a Warriors otthonában megrendezett összecsapás előtt így 3-2-re vezetett. Az ezúttal 44 pontot termelő Barry mindent megtett ugyan, de a Sixers óriási csatában, három ponttal megnyerte a hatodik találkozót San Franciscóban (122-125), és így bajnoki címmel koronázhatta meg minden idők legsikeresebb alapszakaszát.

Állnak: Al Domenico segédedző, Alex Hannum vezetőedző, Wali Jones, Bill Melchionni, Matt Guokas, Hal Greer, Larry Costello, Irv Kosloff elnök, Jack Ramsey GM.
Ülnek: Wilt Chamberlain, Dave Gambee, Luke Jackson, Billy Cunningham, Chet Walker.

Wilt Chamberlain. A „Big Dipper” (ezt a becenevét jobban kedvelte Chamberlain, mint a média által gyakrabban használt, de szerinte rasszista felhangú „Wilt the Stilt”-et) 1967-ben pályafutása harmadik alapszakasz-MVP díját kapta meg, és a nyolc All-Star szereplés, a pont- és lepattanókirályi címek, All-NBA csapattagságok után végre bajnoknak is mondhatta magát. 1968-ban ismét ő lett az MVP (ez volt az a szezonja, amikor centertől azóta sem látott módon gólpasszok terén is ligaelső tudott lenni), de a Sixersnek nem sikerült a címvédés, bár a legjobb mérleggel zártak keleten, fájdalmas módon hazai pályán bukták el a hetedik meccset a keleti döntőben ősellenségük, a Celtics ellen. A philadelphiai tündérmese itt véget is ért, Chamberlaint 1968 nyarán elcserélte a Sixers, és a Los Angeles Lakers játékosa lett. Hogy mi állt a meglepő váltás hátterében, azt pontosan nem tudni – a korabeli beszámolók szerint Wilt összerúgta a port a franchise vezetőivel, és azzal fenyegetőzött, hogy a rivális ligába, az ABA-be igazol, ha nem cserélik el, miután ismét fellobbant egy évek óta húzódó pénzügyi vitája a csapat tulajdonosával. A centert mindig elérő rossz nyelvek szerint ugyanakkor mindössze arról volt szó, hogy Chamberlain, miután végre bajnok lett, egyszerűen csak nem érdeklődött már annyira a kosárlabda iránt, és azért vágyott a napfényes LA-be, hogy ott hírnevét kihasználva celebekkel lóghasson, Beverly Hills-i partikba járhasson, és fehér nőket szedhessen fel.

Larry Costello. A veterán hátvéd már 35 éves volt, amikor Alex Hannum hívására 1966-ban egy éves visszavonulás után visszatért a pályára. Costellót  még 1954-ben a Philadelphia Warriors draftolta, 1957-ben került a Sixers jogelődjéhez, a Syracuse Nationalshez. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a liga egyik legjobb irányítójának számított, tagja volt az 1961-es All-NBA Second Teamnek, és zsinórban öt egymást követő idényben volt All-Star 1958 és 1962 között. A franchise költözése után immáron a Philadelphia 76ers színeiben szerepelt utoljára az All-Star meccsen 1965-ben, majd időlegesen abbahagyta a játékot, de miután Hannum 1966-ban felkereste azzal, hogy szüksége van egy veterán irányítóra, ismét a Sixers játékosa lett. 1968-ban vonult végleg vissza, ő lett az abban az évben bemutatkozó Milwaukee Bucks első vezetőedzője, és 1971-ben az ifjú Kareem Abdul-Jabbar köré épített csapattal Costello edzőként is megnyerte a bajnokságot.

Billy Cunningham. Bár a neve viszonylag kevésbé ismert, „Billy C” a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az egyik legjobb játékosnak számított az egész NBA-ben. Az 1967-es philadelphiai bajnokcsapat hatodik emberének szerepkörében 18 pontot és 7 lepattanót tett átlagosan hozzá a nagy meneteléshez, majd miután Wilt Chamberlain 1968-ban elhagyta a Sixerst, Cunningham lett a csapat első számú vezére. 1969 és 1972 között zsinórban négy szezonban volt All-Star, és három egymást követő idényben is tagja volt az All-NBA First Teamnek, ám 1972-ben úgy döntött, hogy a rivális ligába, az ABA-be igazol. Két szezont húzott le a Carolina Cougars színeiben, 1973-ban megkapta a liga MVP-díját, majd végül 1974-ben visszatért az NBA-be, a Sixershez. 1975-ben pályafutása során először nem jutott be csapatával a rájátszásba, majd még ugyanezen év őszén súlyos térdsérülést szenvedett, és be kellett fejeznie játékos-pályafutását. 1977 őszén nevezték ki a Philadelphia 76ers vezetőedzőjévé, és ilyen minőségében is igen sikeres volt: háromszor játszhatott nagydöntőt a Sixersszel, és 1983-ban edzőként is felért a csúcsra, megnyerve a bajnokságot. Játékosként 1986-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották.

Dave Gambee. 1958 óta szerepelt az NBA-ben a hármas-négyes átmenet Gambee, aki karrierjét a St. Louis Hawks színeiben kezdte, egy rövid ideig volt a Cincinnati Royals játékosa is, mielőtt 1960-ban csatlakozott volna a Syracuse Nationalshez. 1961/62-ben meccsenként közel 17 pontot és 8 lepattanót átlagolva pályafutása legmagasabb mutatóit érte el, az 1967-es bajnokcsapatban már inkább csak kiegészítő ember volt, 12 perces átlag-játékidővel. 1967 nyarán az újonnan alakult San Diego Rockets játékosa lett, 1970-ig tartó karrierje során viselte még a Milwaukee, a Detroit és a San Francisco Warriors mezét is.

Hal Greer. Egész NBA-pályafutását a Syracuse Nationals/Philadelphia 76ers franchise játékosaként töltötte 1958 és 1973 között Greer, aki a hatvanas évek egyik legmegbízhatóbban teljesítő hátvédje volt, posztján Jerry West és Oscar Robertson mellett a liga legjobbjai közé tartozott. 1961 és 1970 között tíz egymást követő All-Star meccsen vehetett részt (és ő volt az 1968-as esemény MVP-je), 1963 és 1969 között pedig minden évben tagja volt az All-NBA Second Teamnek. A Nationals/Sixers színeiben szerzett 21586 pontjával és 1122 lejátszott mérkőzésével a mai napig ő a franchise csúcstartója mindkét kategóriában. 1982-ben bekerült a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották. Szülővárosában, a Nyugat-Virginia állambeli Huntingtonban utcát is neveztek el róla. Szomorú update (2018.04.17.): Hal Greer, a Hall of Fame tagja 2018. április 14-én, 81 éves korában elhunyt.

Matt Guokas. Az újonc kettes-hármas swingman nem kapott túl sok játékidőt az 1966/67-es alapszakaszban, de a nagydöntőben így is fontos szereplővé lépett elő, amikor a sorozat utolsó, hatodik mérkőzésének negyedik negyedében két kulcsfontosságú kosárral nagyot lendített a Sixers szekerén a végső győzelem irányába. Guokas 1970-ig játszott Philadelphiában, később volt a Chicago Bulls, a Cincinnati Royals/Kansas City-Omaha Kings, a Buffalo Braves és a Houston Rockets játékosa is, 1976-ban vonult vissza. 1982 és 1985 között Billy Cunningham mellett a Sixers segédedzője volt (és ilyen minőségben 1983-ban ismét bajnoki címet ünnepelhetett), majd vezetőedzőként dolgozott tovább Philadelphiában 1988-ig, illetve 1989 és 1993 között az Orlando Magicnél. Édesapja, idősb Matt Guokas tagja volt a liga első bajnokcsapatának, az 1947-ben győztes Philadelphia Warriorsnak, így a két Guokas az első olyan apa-fiú páros az NBA történetében, amelynek mindkét tagja nyert bajnoki címet.

Luke Jackson. Jackson volt az 1967-es bajnokcsapat kezdő négyese, egy igen kemény, jól lepattanózó és védekező magasember, aki kiválóan illeszkedett Wilt Chamberlain mellé a Sixers játékrendszerében. 1964-ben volt újonc, ebben az évben olimpiai bajnoki címet szerzett az amerikai válogatott játékosaként a tokiói nyári játékokon, majd első NBA-szezonjában 15 pontot és 13 lepattanót átlagolva egyből az All-Star meccsre is meghívást kapott, de később Chamberlain jelenléte miatt már nem tudott ilyen számokat felmutatni. 1969-ben súlyos térdsérülést szenvedett, amely véget vetett karrierje lényegi szakaszának, utána még három évig játszott ugyan, de már csak árnyéka volt korábbi energikus önmagának.

Wali Jones. A veterán Larry Costello helyét átvéve a Sixers kezdő irányítójává lépett elő 1967-ben a harmadéves Jones. Pályafutását 1964-ben a Baltimore Bulletsnél kezdte, 1965-ben csatlakozott a Sixershez, 1966/67-ben 13 pontot dobott meccsenként, és közel 4 gólpasszt osztott ki. 1971-ig maradt Philadelphiában, majd két évig Milwaukee-ban játszott. Egy éves időleges visszavonulás után szerepelt még az ABA-ben a Utah Stars csapatában, egyetlen mérkőzés erejéig a Detroit Pistonsnál, és 16 meccsre visszatért a Sixershez is, mielőtt 1976-ban végleg befejezte volna a játékot. Fia, Askia Jones a '90-es években rövid ideig szintén volt NBA-játékos.

Bill Melchionni. Az újonc csereirányító igazi karriert nem az NBA-ben, hanem a rivális ligában, az ABA-ben futott be. A Sixersnél két évet játszott, 1968-ban távozott, egy évig csapata sem volt, de miután 1969-ben az ABA-ben szereplő New York Nets (a mai Brooklyn Nets előfutára) játékosa lett, sikert sikerre halmozott. 1971 és 1973 között három ABA All-Star meccsen szerepelt, két egymást követő idényben is ő volt a liga legjobb gólpasszadója, és két ABA-bajnoki címet is nyert, 1974-ben és 1976-ban a nagy Julius Erving csapattársaként. A Nets még a mezszámát is visszavonultatta.

Chet Walker. Chet "The Jet" Walker egy hétszeres All-Star bedobó, egy elegánsan játszó, hatékony pontszerző volt. 1962 és 1969 között volt a Nationals/Sixers játékosa, az 1967-es bajnokcsapat kezdő hármasaként 19 pontot és 8 lepattanót átlagolt meccsenként. Miután távozott Philadelphiából, a Chicago Bulls játékosa lett, és ez így is maradt 1975-ös visszavonulásáig. Hat chicagói idénye során Walker meccsenkénti átlaga egyszer sem volt 19 pont alatt, és négy philadelphiai szereplése mellé még további három All-Star mérkőzésre kapott meghívást. 1975-ben a Chicago nem akart fizetésemelést adni az akkor már 35 éves Walkernek, Jet karrierje így viszonylag csúnya véget ért, az NBA-ben többé nem lépett pályára, de még egy évig pereskedett a Bullsszal. Karrierje több, mint ezer mérkőzésén közel tizenkilencezer pontot szerzett, és 2012-ben ő lett az 1967-es bajnok Philly negyedik képviselője, akit beválasztottak a Hall of Fame-be. NBA-karrierjét követően filmproducerként dolgozott, főleg tévéfilmek készítésében vett részt, az 1989-es, "The Mary Thomas Story" című filmje még Emmy-díjat is kapott.

Bob Weiss. A cserehátvéd mindössze 6 alapszakasz- és egyetlen playoff-meccsen lépett pályára 1966/67-ben a Sixers színeiben. 1977-ig tartó pályafutása során volt még a Seattle SuperSonics, a Milwaukee Bucks, a Chicago Bulls, a Buffalo Braves és a Washington Bullets játékosa is. Statisztikailag legsikeresebb idényeit Chicagóban töltötte. 1978 óta dolgozik edzőként, 1986 és 1988 között a San Antonio Spurs, 1990 és 1993 között az Atlanta Hawks vezetőedzője volt, 1993/94-ben a Los Angeles Clippers, 2005/2006-ban pedig a Seattle kispadján ült, segédedzőként pedig az elmúlt negyven évben dolgozott még a Dallasnál és az Orlandónál is, valamint volt vezetőedző két kínai csapatnál 2008 és 2011 között. A 75 éves veterán tréner jelenleg is aktív, 2013 óta a Charlotte Hornets segédedzője.

Vezetőedző: Alex Hannum. Bill Russell 1957 és 1969 között tartó pályafutása során a Boston Celtics csak két alkalommal, 1958-ban és 1967-ben nem nyerte meg a bajnokságot, és mindkét évben Alex Hannum volt az, aki csapatával le tudta győzni a rájátszásban az elképesztően domináns Celticset. Keménysége és olykor spártai edzésmódszerei ellenére Hannum kiváló kapcsolatot tudott kiépíteni játékosaival, akik a messzemenőkig tisztelték, és még Wilt Chamberlaint is sikerült valamelyest megzaboláznia, olyannyira, hogy amikor Hannum 1968-ban elhagyta Philadelphiát, és az ABA-ben szereplő Oakland Oaks edzője lett, Chamberlaint meg is viselte a korábban általa nem különösebben kedvelt tréner távozása, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az elcserélését kérte a philadelphiai vezetőktől. Hannum 1969-ben megnyerte az Oaklanddel az ABA bajnoki címét is (játékosa volt ebben az ABA-idényben az 1967-es nagydöntőben még a San Francisco Warriors élén álló Rick Barry), ezzel ő lett a történelem első edzője, aki az NBA-ben és az ABA-ben is bajnok tudott lenni. 1969 és 1971 között ismét az NBA-ben, a San Diego Rocketsnél dolgozott (mint vezetőedző-elnök-GM), aztán 1971-től 1974-ig megint az ABA-ben edzősködött, a Denver Rocketsnél (a mai Nuggets előfutára). 51 éves kora után már nem vállalt munkát egyik ligában sem. 1998-ban beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. 2002-ben, 78 éves korában hunyt el.