2017. május 28., vasárnap

1969: A Celtics legvalószínűtlenebb, Russell utolsó bajnoki címe

Bár az ellenfelek, a szurkolók és a média is már jó előre leírta őket, Bill Russell és a "túl öreg" Boston Celtics 1969-ben még egyszer, utoljára csodát tett: mindössze negyedik kiemeltként a rájátszásba jutva, minden párharcát pályahátrányból megnyerve ismét bajnok lett. Russell ezt követő visszavonulásával végérvényesen lezárult egy rendkívüli fejezet az NBA történetében.

Jerry West, a Los Angeles Lakers ikonja és az NBA logója 1969 előtt már öt nagydöntőt játszott a Lakersszel a Boston Celtics ellen, és mind az ötször veszített. West óriási harcos, ugyanakkor racionális gondolkodó volt, így hát minden egyes vereség alkalmával belátta, hogy a Celticsé volt a jobb csapat az adott évben. 1969-ben West csapattársa, a még nála is több, már hat nagydöntőt veszítő Elgin Baylor már karrierje végéhez közeledett ugyan, de még mindig igen hatékony pontszerző és lepattanózó volt, mellette pedig ott dolgozott immáron a Lakers palánkja alatt az előző két alapszakasz MVP-je, a Philadelphiától megszerzett szupersztár, Wilt Chamberlain is. Ugyan voltak gondok a Lakersnél az 1968/69-es alapszakasz során (Chamberlain és a Lakers edzője, Butch von Breda Kolff kifejezetten utálta egymást, és Baylor sem jött ki túl jól az egocentrikus Wilttel), az 1969-es NBA-döntő előestéjén West joggal érezhette úgy, hogy ezúttal a Lakersé a jobb csapat, és a Los Angeles végre készen áll arra, hogy legyőzze a Bostont.

A Celtics ugyanis mindössze 48 meccset nyert az alapszakaszban, és a negyedik helyen jutott csak a keleti playoff mezőnyébe, az 57 győzelmet arató Baltimore Bullets, az 55 mérkőzést nyerő Philadelphia 76ers és az 54 sikert számláló New York Knicks is megelőzte. A Baltimore újonc centere, Wes Unseld, aki ámulatba ejtette a ligát lepattanózásával és passzjátékával, egyszerre kapta meg az alapszakasz MVP-díját és az Év Újonca címet is, mellette pedig Earl "The Pearl" Monroe varázsolt hátvédposzton. Ennek ellenére az első kiemelt Bullets már a rájátszás első körében búcsúzott, kiejtette ugyanis őket a Walt Frazier és Willis Reed vezette New York. A lesajnált címvédő Boston mindeközben elővette a playoff-formáját, és előbb az MVP-szintű szezont futó Billy Cunningham-féle Philadelphiát, majd a lendületbe jövő Knickst is legyőzte, és bármilyen valószínűtlen is volt, ismét ott volt az NBA nagydöntőjében. A Celticsszel ellentétben az 55 győzelmével a Nyugati Divízó élén végző Lakers fináléba jutása nem volt meglepetés, West, Baylor és Chamberlain vezetésével az aranysárga-lilák először a San Francisco Warriorst, majd az Atlanta Hawkst verték, és pályaelőnyből várhatták a végső összecsapást a Bostonnal.

Jerry West rögtön az elején le kívánta rendezni a párharcot és a nagydöntőt: a finálé első meccsén 53 pontot dobott, győzelemre vezetve az övéit (120-118), majd az ő 41 pontjával, és a csapat utolsó 12 egységét jegyző Baylor remeklésével a Los Angeles a második mérkőzést is megnyerte (118-112), annak ellenére, hogy John Havlicek a Bostonból 43 pontot szerzett. West a harmadik találkozón csak 22 pontot dobott, a 34-ig jutó Havlicek vezérletével a Celtics szépített (111-105), majd a negyedik meccsen a címvédő egyenlített is: a pontszegény, küzdelmes összecsapás végén Sam Jones utolsó másodpercben elengedett nagyívű dobása átszállt Chamberlain fölött, pattant kettőt a gyűrűn, majd a kosárba hullott - a Celtics egy ponttal nyert (89-88), az ezúttal negyvenet gurító Westet pedig szétvetette a düh.

Los Angelesbe visszatérve ismét a Lakers került előnybe (117-104), West ezúttal 39-et szórt, és Bill Russell szokatlanul gyenge napját kihasználta a 31 lepattanót lehúzó Chamberlain. Az ötödik meccsen megsérült West combhajlító izma, ennek ellenére vállalta a játékot a hatodik találkozón, de nem volt az igazi, miközben Chamberlain mindössze nyolc pontot tudott szerezni a magát összeszedő Russell mellett, így hát ismét jött az egyenlítés Bostonban (99-90), ezúttal a 25 pontos Don Nelson állt a Celtics élére.

A csapatok tehát egy mindent eldöntő hetedik meccsre utaztak Los Angelesbe 3-3-as állásnál. A Lakers tulajdonosa, Jack Kent Cooke nagy ünnepre készült, a Lakers csarnoka, a Forum mennyezetét lufikkal aggatta tele. West a korai örömöt látva rosszat sejtett, és félelmei beigazolódtak: a remekül játszó Celtics 17 pontos előnyben kezdhette meg a negyedik negyedet. Ekkor a továbbra is sérülten játszó West begyújtotta a rakétákat, vezetésével megkezdte a felzárkózást a Lakers, de öt perccel a meccs vége előtt Chamberlain jelezte, hogy nem tudja folytatni a játékot, egy térdsérülés miatt lecserélését kérte. Butch von Breda Kolff, a Lakers edzője őrjöngött, de a Chamberlain helyére beküldött cserecenter, a korábbi Celtics-játékos Mel Counts kosarával a Lakers egy pontra közelítette meg a Bostont, így amikor Wilt nem sokkal később jelezte, hogy visszamenne a pályára, von Breda Kolff nem engedte meg neki, úgy vélte, Counts megállja majd a helyét a meccs hajrájában, nincs szüksége a Lakersnek arra, hogy Chamberlaint visszaküldje.

Hogy ezen múlt-e a Lakers sikere, nem lehet tudni, mindenesetre von Breda Kolff csúnyán felsült, Counts az utolsó percekben kétszer is eladta a labdát, így közelebb már nem tudott jönni az incidenst követően a Los Angeles - a Boston két ponttal megnyerte a hetedik meccset (106-108) és a bajnokságot. A 42 ponttal, 13 lepattanóval és 12 gólpasszal tripla-duplát elérő Jerry West teljesen kiborult, összeomlott a pályán, Russell és Havlicek vigasztalta. Sovány gyógyír volt West számára, hogy az 1969-ben először kiosztott Finals MVP díjat ő kapta meg - ez a mai napig az egyetlen olyan alkalom a liga történetében, hogy a vesztes csapatból került ki a döntő legértékesebb játékosa. Butch von Breda Kolffot pedig az elveszített hetedik meccs másnapján kirúgta a Lakers (bár saját későbbi elmondása szerint egyébként is távozni akart, mert a Chamberlainnel való rossz viszonya miatt nem élvezte már a munkát a Lakersnél).

Bill Russell és Sam Jones egyaránt visszavonultak a Celtics ezévi győzelmét követően - a Boston 13 év alatt 11 bajnoki címet szerzett, és az 1969-es végső diadal méltó lezárása volt nem csak az NBA, hanem az egyetemes sporttörténet egyik legnagyobb sikersorozatának.

Hátsó sor: Joe DeLauri segédedző, Em Bryant, Don Chaney, Tom "Satch" Sanders, Rich Johnson, Jim Barnes, Bailey Howell, Mal Graham.
Elülső sor: Don Nelson, Sam Jones, Bill Russell, Jack Waldron elnök, Red Auerbach GM, John Havlicek, Dr. Thomas Silva csapatorvos, Larry Siegfried.

Jim "Bad News" Barnes. A profi kosárlabda-történelem során két különböző játékost is hívtak "Bad News" Barnes-nak, Jim volt a korábbi (és a '70-es években rövid ideig az ABA-ben szupersztár, majd rövid idő alatt elkallódó Marvin "Bad News" Barnes volt a későbbi, egyébként ő is játszott a Celticsben, de róla majd talán egyszer máskor). Jim Barnes az 1964-es olimpián aranyérmet szerzett amerikai válogatott tagja, és az 1964-es draft 1/1-es kiválasztottja volt, de nem futott be túlontúl emlékezetes NBA-karriert. A New York Knicks draftolta, majd játszott Baltimore-ban, a Lakersnél és a Chicagónál is, mielőtt 1968-ban Bostonba került volna, ahol Bill Russell cseréjeként szerepelt (de nem lépett pályára az 1969-es rájátszásban). 1970-ig maradt a Celtics játékosa, 1971-ben a Baltimore-tól vonult vissza. Vállalkozásba fogott, a saját magáról elnevezett Bad News Barbecue Sauce elnevezésű szószt gyártotta és forgalmazta, viszonylag sikeresen, de súlyos egészségügyi gondjai miatt utolsó éveit egy bentlakásos otthonban kellett töltenie, ahol 2002-ben, 61 évesen elhunyt.

Em Bryant. 1964-ben a New York Knicksnél kezdte a pályafutását a dinamikus hátvéd, Bryant, aki négy New Yorkban töltött idény után 1968 nyarán szerződött a Celticshez. Bár az alapszakasz során produkált 6 pont, 2 lepattanó, 2 gólpassz körüli átlagaitól senki nem veti hanyatt magát, Bryant az 1969-es nagydöntőben kulcsfontosságú figurává lépett elő, óriási szerepe volt ugyanis a Boston hatodik és hetedik meccsen véghezvitt fordításában, a két mérkőzésen 18, illetve 20 pontot szerzett. 1970-ig játszott Bostonban, majd még két szezont töltött a Buffalo Braves színeiben, mielőtt visszavonult volna. Pályafutása befejezése után edzősködött, a hetvenes években Bill Russell segédedzője is volt a Seattle SuperSonics kispadján, majd „civilben” dolgozott közegészségügyi tisztviselőként és iskolai biztonsági őrként is.

Don Chaney. Az újonc kettesnek nem sok szerep jutott még a Celticsnél 1968/69-ben, 20 alapszakasz- és 7 playoff-meccsen került csak pályára, de a Russell-éra utáni átmenet egyik fontos szereplőjévé vált később, posztján a liga egyik legjobb védőjévé fejlődött, és tagja volt a Boston következő, 1974-es bajnokcsapatának is. Chaney a Celtics-történelem során az egyetlen olyan játékos, aki egyaránt volt Bill Russell és Larry Bird csapattársa is (utóbbié 1979/80-ban, Bird újoncszezonjában, ami egyben Chaney játékos-pályafutásának utolsó idénye volt).

Mal Graham. A csereirányító 22 alapszakasz- és egyetlen playoff-mérkőzésen kapott átlagosan öt perc játékidőt 1968/69-ben, majd rövidke NBA-karrierje be is fejeződött, egy betegség visszavonulásra kényszerítette. Red Auerbach felkarolta, és kinevezte a Celtics vezető játékos-megfigyelőjének, Graham pedig éles elméről tett tanúbizonyságot, az ő tanácsára draftolta a Celtics a később legendává vált Dave Cowenst. 1974-ben jogi diplomát szerzett, és a jogászi pályán is nagy sikereket ért el: a mai napig a Massachusetts állami legfelsőbb fellebbviteli bíróságon dolgozik bíróként.

John Havlicek. Sorozatban negyedszer volt All-Star, továbbá 21.6-os pont-, 7-es lepattanó- és 5.4-es gólpassz-átlagával karrierje addigi legjobb statisztikáit produkálta a fáradhatatlan Hondo 1968/69-as alapszakasz során, a rájátszásban, és különösen a nagydöntőben pedig nem állhatott senki az útjába. A finálé első három meccsén ezeket a számokat hozta: a nyitómeccsen 37 pont, 12 lepattanó, 4 gólpassz, a második összecsapáson 43-12-6, a harmadikon 34-12-7. A hetedik mérkőzésen 26 pontjával szintén ő volt a Celtics legeredményesebb dobója, emellé pedig 9 lepattanót és 5 asszisztot is begyűjtött. Havlicek személye a legerősebb összekötő kapcsot jelenti a bostoni bajnokcsapatok két generációja között, hiszen bár az 1969 utáni években a Celtics csillaga kissé lejjebb áldozott, Hondo ott volt a csapat élén a következő bostoni bajnoki cím idején, 1974-ben is.

Bailey Howell. A nagy munkabírású magasember kiváló számokat szállított 1968/69-ben is (19.7 pont, 8.8 lepattanó meccsenként), ezután még két évet játszott az NBA-ben, a következő szezont Bostonban, az utolsó idényét, az 1970/71-est a Philadelphia 76ersnél töltötte, melyek során egyetlen mérkőzésről sem hiányzott. Visszavonulását követően a Converse cipőgyártó cégnél dolgozott huzamosabb ideig, jelenleg Mississippi államban él, ahol amellett, hogy lelkész egy templomban, a mai napig segít anyagi támogatást felhajtani alma matere, a Mississippi State egyetem sportösztöndíj-programjaihoz, szülőföldjén, Tennessee államban pedig egy középiskola viseli a nevét. A hatszoros All-Star, idén 80 éves Howellt, aki pályafutása alatt 17770 pontot és 9383 lepattanót jegyzett, 1997-ben a Hall of Fame tagjává választották.

Rich Johnson. Az újonc Johnson a Celtics harmadik számú centere volt 1968/69-ben Russell és Jim Barnes mögött. 1970-ig volt a Boston játékosa, majd lehúzott egy idényt az ABA-ben is, ahol három különböző csapatnál is szerepelt 1970/71-ben. 1973-ban játszott utoljára egy alsóbb szintű ligában, majd visszavonult. Egy súlyos betegség fiatalon elvitte, mindössze 47 évesen halt meg, 1994-ben.

Sam Jones. A mindig higgadt go-to scorer, Jones már az 1968/69-es alapszakasz előtt bejelentette, hogy a szezon végén visszavonul. 36. életévében járva is 16 pontot átlagolt meccsenként, a nagydöntőben pedig az ő dobása döntötte el a Celtics javára a negyedik mérkőzést, és 24 pontot szórt a sorozatot lezáró, mindent eldöntő hetedik találkozón. Utolsó hazai fellépésén, a döntő hatodik meccse előtt a Boston Garden közönsége álló ovációval ünnepelte a búcsúzó hátvédet. Sam 12 éves pályafutása egészét Bostonban töltötte, ez idő alatt 15411 pontot szerzett, és tízszer volt bajnok. Visszavonulása után egy washingtoni főiskolán, majd volt egyetemén (North Carolina State) edzősködött, de dolgozott az NBA-ben is egy rövid ideig, 1974/75-ben a New Orleans Jazznél volt segédedző. 1984-ben került be a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották. Szomorú update (2021. december 31.): Sam Jones, minden idők egyik legjobb "clutch" dobója 2021. december 30-án, 88 éves korában elhunyt.

Don Nelson. A Celtics hatodik embere fontos komponense volt az 1969-es bajnokcsapatnak is, Nelson hol fontos kosarakkal, hol kemény védekezéssel segítette a Bostont újabb győzelemre volt csapata, a Lakers ellen, különösen a döntő hatodik meccsén vállalt óriási szerepet a Celtics győzelmében 25 pontjával és 9 lepattanójával, a hetedik mérkőzés legvégén, egypontos Celtics-vezetésnél egy "go-ahead" kosarat szerzett, amelyre a Lakersnek már nem volt válasza. "Nellie" játékos-pályafutása teljes hátralevő részét Bostonban töltötte, így John Havlicek és Don Chaney mellett ő a harmadik olyan tagja az 1969-es Celticsnek, aki a franchise következő, 1974-es bajnokcsapatában is ott pattogtatott.

Tom "Satch" Sanders. A nagydöntő MVP-díjának kiosztása mellett az NBA másik újítása 1968/69-ben az "All-Defensive" csapatok felállítása volt, Satch Sanders, a Boston nyolc bajnoki címének megkerülhetetlen összetevője és a liga elmúlt tíz évének egyik legjobb védőjátékosa így begyűjthette karrierje egyetlen egyéni elismerését az 1969-es All-Defensive Second Team-tagság formájában. Sanders 1973-as visszavonulásáig változatlanul a Celtics játékosa volt, pályafutása befejezését követően 1973 és 1977 között a Harvardon dolgozott edzőként, majd 1978-ban egy rövid ideig, több volt csapattársához hasonlóan, ő is volt a Celtics vezetőedzője. Később az NBA alkalmazásába állt, és ő lett a liga "játékosprogramokért" felelős alelnöke, e szerepkörében elsősorban az újoncok beilleszkedését, a játékosok visszavonulást követő életre való felkészítését, élethosszig tartó tanulását segítő tanácsadások, tanfolyamok szervezése lett a feladata. 2011-ben érdemei elismeréseként "contributor" kategóriában a Hall of Fame tagjai közé is beválasztották. 16-os mezszámát visszavonultatták Bostonban.

Larry Siegfried. 14.2 pontos átlagával karrierje legjobb teljesítményét nyújtotta, és 1966 után másodszor lett a liga legpontosabb büntetődobója 1969-ben a Celtics irányítója, Siegfried. A nagydöntő harmadik meccsén 28 pontot szórt, de a negyedik és az ötödik találkozón is eljutott húszig. 1970-ben hagyta el Bostont, 1972-ig tartó NBA-pályafutása hátralevő részében megfordult a San Diego/Houston Rocketsnél és az Atlanta Hawksnál is. Visszavonulását követően három évig volt a Rockets segédedzője, majd többek között egy Ohio állambeli büntetés-végrehajtási intézetben végzett tanácsadást az elítéltek részére. 2010-ben, 71 éves korában halt meg.

Játékos-edző: Bill Russell. 1968/69-ben a 35 éves Russellnek már minden porcikája fájt a 13 évnyi folyamatos playoff-meneteléstől, és bár lehetett tudni, hogy nem sokáig húzza már tovább, mégis váratlan volt, amikor három hónappal a döntőt követően bejelentette, befejezi, és nem csak játékosként, de edzőként sem folytatja tovább Bostonban (állítólag még mentorának és atyai jóbarátjának, Red Auerbachnak sem szólt előzetesen terveiről). De Russell már csak ilyen volt: mániákusan kompetitív, ugyanakkor igencsak introvertált személyiség, akit a kosárlabdázás kapcsán csak a győzelem érdekelt, amikor úgy érezte, itt az idő befejezni, látványos felhajtás, búcsúzkodás nélkül távozott, nem érdekelték olyan dolgok, mint a szurkolók, vagy az újságírók véleménye. A bostoni médiával egyébként mindig is feszült volt a viszonya, nem is tért vissza Bostonba, amikor 1972-ben visszavonultatták 6-os mezszámát, és nem ment el 1975-ös Hall of Fame-beiktatására sem. Boston után edzői munkát 1973-ban vállalt először, a Seattle SuperSonics csapatát edzette 1977-ig, mérsékelt sikerrel (két playoff-szereplés négy év alatt), majd némi tévés szakkomentátorkodás mellett tíz évig kvázi remeteként élt Seattle környékén, az 1987/88-as szezonban pedig egy rövid ideig a Sacramento Kings kispadján ült. 

A kilencvenes években kezdett Russell híresen nagy távolságtartása oldódni, egyre gyakrabban vett részt az NBA rendezvényein, interjúkat adott, tévészerepléseket vállalt, és kibékült Wilt Chamberlainnel, akivel 20 évig nem beszélt az 1969-es döntő után, miután Chamberlain megsértődött rá, amiért kritizálta a hetedik meccsen nyújtott teljesítményét (Chamberlain 1999-es haláláig közeli barátok maradtak). A kétezres években aztán már arra is vállalkozott Russell, hogy békéltetőként közvetítsen Shaquille O'Neal és Kobe Bryant vitájában, és a Boston Celtics környékén is feltűnt, ahol 75. születésnapjára kapott egy tortát is Paul Pierce-től, Kevin Garnettől és Ray Allentől. Az NBA 2009-ben nevezte el hivatalosan "Bill Russell Most Valuable Player Trophy"-nak a nagydöntő legértékesebb játékosának járó trófeát, amit amíg egészsége engedte, minden nagydöntő végén Russell maga adott át a finálé MVP-jének. 2013 óta Bostonban szobra is áll minden idők - bajnoki címek számát tekintve legalábbis - legsikeresebb kosárlabdázójának.

Szomorú update: Bill Russell, az NBA-történelem legnagyobb bajnoka 2022. július 31-én, 88 éves korában elhunyt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése