2017. június 3., szombat

1970: "When the Garden was Eden"

Új korszak vette kezdetét az NBA-ben 1969/70-ben, a Boston Celtics dinasztiájának (egyelőre) leáldozott, a kialakult hatalmi vákuumban pedig története során először a New York Knicks kapaszkodott fel a liga trónjára, egy különösen emlékezetes nagydöntő eredményeként.

A tizenhárom év alatt tizenegy bajnoki elsőséget számláló Boston Celtics 1969 nyarán elveszítette kezdő centerét, edzőjét és szellemi vezérét (ez mind Bill Russell) és talán legjobb "clutch" játékosát is (Sam Jones), így a Kelták visszaesése ezúttal már elkerülhetetlen volt: 34 meccset nyertek csak az 1969/70-es alapszakaszban, és nem jutottak be a rájátszásba.

A Keleti Divízió élén a New York Knicks végzett 60 győzelemmel, akik a liga legerősebb kezdőötösét és legerősebb védelmét is magukénak mondhatták, hátvédben Walt "Clyde" Frazierrel és Dick Barnett-tel, középen az alapszakasz MVP-jévé választott centerrel, Willis Reeddel, hármas-négyes poszton pedig Dave DeBusschere-rel és Bill Bradley-vel. 56 meccset nyert és ezzel keleten a második legjobb eredményt érte el a mindössze második idényét futó Milwaukee Bucks, egy elképesztően tehetséges újonc, az 1969-es draft 1/1-ese repítette őket, akit ekkor még Lew Alcindornak hívtak (ma már úgy ismerjük az ő nevét az NBA pont-örökranglistájának élén, hogy Kareem Abdul-Jabbar). A Knicks a Baltimore Bulletst, a Bucks a Philadelphia 76erst intézte el a playoff első körében, majd a két gárda által vívott keleti döntőben a jóval tapasztaltabb Knicks 4-1 arányban felülkerekedett, és 1953 óta először bejutott az NBA fináléjába.

Nyugaton a Los Angeles Lakers a szezon kezdetén még az előző évi, különösen fájdalmas döntőbeli vereség után nyalogatta sebeit, ráadásul szupersztár centere, Wilt Chamberlain az alapszakasz kilencedik mérkőzésén súlyos térdsérülést szenvedett, a már 35 éves Elgin Baylor pedig szintén a térdeivel bajlódott már évek óta, ebben az alapszakaszban is kénytelen volt 28 mérkőzést kihagyni. Jerry West ugyanakkor, némiképp váratlanul, karrierje tán legjobb idényét produkálta, ő lett a liga pontkirálya 31.2 pontos meccsenkénti átlaggal, 7.5-ös gólpasszátlaga pedig szintén pályafutása addigi legjobbja volt. A Lakers ugyan csak 46 mérkőzést nyert 1969/70-ben, de három találkozóval az alapszakasz vége előtt Chamberlain felépült sérüléséből, és vissza tudott térni, ez pedig lendületbe hozta az aranysárga-lilákat, akik előbb a Phoenix Suns legyőzésével, majd a Nyugati Divízió első helyén végző Atlanta Hawks kisöprésével újabb nagydöntőbe jutottak be.

A finálé párharca a Madison Square Gardenben kezdődött meg, ahol az alapszakasz-MVP Willis Reed elsőre domináns teljesítményt nyújtott, 37 pontot dobott és 16 lepattanót szedett le, így a Knicks tett szert 1-0-ás előnyre (124-112). A második meccsen a vendégek végig vezettek, de a Knicks felzárkózott és Frazier kosarával egy perccel a vége előtt kiegyenlített, ám ezután Jerry West értékesített két büntetőt, Chamberlain pedig blokkolta Reed dobását a Knicks utolsó támadásánál, így 1-1-es állással utaztak a csapatok Los Angelesbe (103-105).

Willis Reed (19) elhalássza a lepattanót Wilt Chamberlain (13) elől
Ott aztán őrületes mérkőzést vívtak: a harmadik találkozó első félideje a Lakersé volt, de a meccs második felében a Knicks távoli dobói beindultak, Dick Barnett és Dave DeBusschere kosarainak köszönhetően ismét egyenlő volt az állás az utolsó percben. Három másodperccel a vége előtt DeBusschere dobásával a Knicks két pontos előnybe került, a Lakersnek már nem volt időkérése, így Jerry West jobb híján a saját palánkja alól a Knicks gyűrűje felé hajította a labdát - és betalált! Chamberlain örömtáncot lejtve rohant az öltözőbe, de mivel ekkor még nem volt hárompontos dobás, West kosara csak az egyenlítéshez volt elég, így Wiltnek vissza kellett jönnie a pályára - a hosszabbítást pedig a Knicks bírta jobban, és 111-108-ra megnyerte az őrületes mérkőzést. A negyedik összecsapás is sok izgalmat hozott, ez a meccs is hosszabbításba torkollott, de ezúttal a Lakers jött ki belőle győztesen, 121-115-re nyertek - West 37 pontot dobott és 18 gólpasszt osztott ki, Baylor a döntőbeli legjobb teljesítményét nyújtva 30 egységig jutott, Chamberlain pedig 18 pontja mellé 25 lepattanót szedett le.

Az ötödik mérkőzés aztán nagy fordulópont volt a párharcban, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk: a Knicks centere, Willis Reed súlyosnak tűnő és hangzó sérülést szenvedett, elszakadt egy izom a combjában. Red Holzman, a Knicks mestere tudta, hogy Reed nélkül nem lesz esélye embereinek a palánk alatt Chamberlainnel szemben, ezért ismét távoli dobóira bízta a pontszerzést, DeBusschere és Barnett pedig ismét elkezdte szórni a kosarakat, Holzman pedig kiürítette a kispadját, mindenkit bevetett Chamberlain és West megállítása érdekében. Az elképesztő lelkesedéssel játszó Knicks-csereemberek, valamint a védekezésben ligaelit Frazier és DeBusschere 30 labdaeladásba hajszolták a zavarodott Lakerst, a meccs második félidejében Chamberlain mindössze négy pontot szerzett, West pedig mezőnykosár nélkül maradt. A New York bravúros teljesítménnyel Reed nélkül is hozta az ötödik találkozót (107-100), de a hatodik meccsen már nem bírták el a center hiányát. A Los Angelesben rendezett összecsapáson a Knicks nem tudta ismételten megállítani Chamberlaint, Wilt 45 ponttal és 27 lepattanóval dominált a palánk alatt, a Lakers könnyedén, 22 ponttal nyert (135-113) és ismét egyenlített.
Walt Frazier és társai nem hagyják levegőhöz jutni Jerry Westet
A hetedik meccs aztán az NBA-döntők történetének egyik legemlékezetesebb pillanatát hozta el, amikor a sérült Willis Reed, egyik lábát lényegében csak húzva maga után, pályára csoszogott a feldobás előtt. Reed ragaszkodott hozzá, hogy vállalhassa a játékot, annak ellenére, hogy a mérkőzés előtt tele kellett nyomni a lábát fájdalomcsillapító injekciókkal, de így is meg tudta adni a Knicksnek a szükséges lendületet: első két mezőnykísérletét értékesítette, Chamberlain életét pedig ismét maximálisan megkeserítette, Wilt kilenc dobásból csak kétszer tudott betalálni, amíg Reed a pályán volt. Ugyan Reed a második félidőben már nem tudott játszani, Walt Frazier helyette is vitte tovább a hátán a csapatot, az irányító 36 ponttal, 19 gólpasszal és 7 lepattanóval minden idők egyik legjobb hetedik meccses teljesítményét nyújtotta, a Knicks pedig 113-99 arányban nyert és története során először bajnok lett. A döntő legértékesebb játékosává Willis Reedet választották.

New York tehát ünnepelt, a Lakers pedig újabb finálét veszített el - 1960-as Los Angelesbe költözésük óta immáron a hetediket, úgy, hogy győzni egyetlen döntős szereplésük alkalmával sem tudtak. A legendás Elgin Baylornak ráadásul ez volt az utolsó fellépése a rájátszásban, a következő két idényben sérülések miatt összesen 11 alapszakasz-mérkőzésen tudott pályára lépni, végül 1971 őszén bejelentette visszavonulását. Ennek történelmi jelentőségéről majd egyszer később lesz szó.


Álló sor: Red Holzman vezetőedző, Phil Jackson, Dave Stallworth, Dave DeBusschere, Willis Reed, Bill Hosket, Nate Bowman, Bill Bradley, Dick McGuire vezető játékos-megfigyelő, Dan Whelan segédedző.
Ülő sor: John Warren, Don May, Walt Frazier, Ned Irish elnök, Irving Mitchell Felt tulajdonos, Bill Donovan GM, Dick Barnett, Mike Riordan, Cazzie Russell.  
Dick Barnett. A veterán dobóhátvéd még 1959-ben, a Syracuse Nationals játékosaként kezdte NBA-karrierjét, majd játszott három évig a Lakersben is, így ott volt a pályán a Boston ellen elveszített 1963-as és 1965-ös nagydöntőben. Furcsa, egyedi dobómozdulata okán ekkoriban kapta a "Fall Back Baby" becenevet. 1965-ben került New Yorkba, első itteni szezonjában produkálta karrierje legmagasabb pontátlagát (23.1), majd két évvel később pályafutása egyetlen All-Star szereplését gyűjthette be. Az 1970-es nagydöntő minden meccsén elérte legalább a tíz pontot, a hetedik találkozón 21-ig jutott. Tagja volt a Knicks következő, 1973-as bajnokcsapatának is, igaz, akkor már csak csereként Earl "The Pearl" Monroe mögött.

Nate Bowman. A cserecenter 1966 és 1971 között játszott az NBA-ben, három szezont töltött New Yorkban, és egyike volt az 1970-es döntő ötödik és hetedik meccse hőseinek, nagy szereppel bírt ugyanis a két találkozón a Wilt Chamberlain elleni palánk alatti védekezésben. New Yorkon kívül játszott a Chicago Bullsnál és a Buffalo Braves-nél is, 1971/72-ben pedig az ABA-ben szerepelt a Pittsburgh Condors színeiben. Játékstílusát jól jellemzni, hogy NBA-karrierje során több személyi hibája volt, mint mezőnykosara. Fiatalon, mindössze 41 évesen halt meg 1984-ben, egy szívroham következtében.

Bill Bradley. A harmadéves kiscsatár egyfajta "do-it-all", sokoldalú játékosa volt a Knicksnek. 1965-ben draftolta a franchise, miután a Princeton egyetemen rendkívül sikeres pályafutást futott be: ő volt az NCAA 1965-ös négyes döntője legértékesebb játékosa, több fórumon is az év legjobb egyetemista kosarasának választották 1965-ben, illetve az amerikai válogatott színeiben aranyérmet nyert az 1964-es tokiói olimpián. Bradley azonban csak 1967 decemberében csatlakozott a Knickshez, ugyanis a Princeton elvégzése után az Oxfordra iratkozott be, itt tanult politológiát, filozófiát és közgazdaságtant, miközben Olaszországba "ingázva" az Olimpia Milano játékosaként 1966-ban megnyerte az Euroliga küzdelmeit. Így hát 1970-re Bradley NBA-bajnoknak, olimpiai bajnoknak és Euroliga-győztesnek is mondhatta magát - ezt mind a mai napig rajta kívül csak Manu Ginóbili teheti meg.

Dave DeBusschere. A hatvanas-hetvenes évek egyik legkiemelkedőbb védőjátékosa volt az NBA-ben DeBusschere, egy mindenhová odaérő, kifogyhatatlan energiájú, fáradhatatlan harcos, akinek védekezése mellett támadásban is nagy szerepe volt a Knicks 1970-es bajnoki menetelésben, hiszen amellett, hogy posztján az egyik legjobb lepattanózónak számított, egyfajta időelőtti "stretch four"-ként a mai hárompontosnak megfelelő távolságból is biztos kézzel bedobálta tempóit. Dave 1962-ben a Detroit Pistonsnál kezdte pályafutását, ahol az a különös eset is megtörtént vele, hogy 1964-ben, mindössze 24 évesen, játékos-edzővé nevezték ki, ezzel ő a liga történetének valaha volt legfiatalabb vezetőedzője. Három évig megtartotta ezt a kettős szerepkört, de nem volt sok sikere csapatszinten, így hát 1967-től "csak" játékosként folytatta tovább. A Pistonsszal háromszoros All-Star DeBusschere-t 1969-ben szerezte meg a Knicks, ő pedig az 1970-es mellett az 1973-as New York-i bajnokcsapatnak is kulcsjátékosává vált.

Walt Frazier. Mind a mai napig a Knicks-szurkolók egyik legnagyobb kedvence Walt "Clyde" Frazier, aki '30-as évekbeli gengszterek eleganciáját idéző öltözködése és kalapjai nyomán kapta a "Clyde" becenevet az 1967-es Bonnie és Clyde c. film alapján, amelyben Warren Beatty alakítja a férfi címszerepet. Frazier a pályán kívül igazi nagyvilági életét élő playboy, a pályán pedig posztján a liga egyik legjobbja, és kiemelkedő védőjátékos volt. 1969/70-ben, karrierje harmadik évében lett először All-Star és lett először tagja az All-NBA First Teamnek, illetve pályafutása során már másodszor került be az All-Defensive First Team soraiba. Természetesen a Knicks mezét viselte a franchise következő, 1973-as bajnoki győzelme idején is.

Bill Hosket. A csere-magasember Willis Reed távollétében került pályára két mérkőzés erejéig az 1970-es nagydöntőben. NBA-pályafutása 1968-tól 1972-ig tartott, két évet a Knicksnél, két továbbit a Buffalo Braves-nél töltött. Az NBA-t megelőzően az Ohio State egyetemen befutott sikeres pályafutásának köszönhetően 1968-ban a mexikóvárosi olimpián tagja volt az aranyérmet szerző amerikai kosárlabda-válogatottnak, és visszavonulása után is Ohio állambeli közösségének hasznos tagjaként folytatta, kosárlabda-táborok alapításával, alapítványok és biztosítótársaság működtetésével. Három olimpiai cikluson át az USA Olimpiai Bizottságának is tagja volt.

Phil Jackson. Igen, az a Phil Jackson, a Michael Jordan-féle Chicago Bullsszal hat, majd a Los Angeles Lakersszel további öt bajnoki címet szerző edző, az utóbbi időben a Knicks kétes megítélésű elnöke. Jackson játékosként 1967 és 1978 között volt a Knicks keretének tagja, nevének szerepeltetése az 1970-es bajnokcsapat soraiban ennek ellenére megkérdőjelezhető, mivel a teljes 1969/70-es szezont kihagyta egy súlyos gerincműtét következtében. 1973-ban már tevékeny részese volt ugyanakkor a Knicks második bajnoki elsőségének.

Don May. A nagydöntőben nem, csak a Baltimore és a Milwaukee elleni korábbi párharcokban kapott szerepet az 1970-es rájátszás során May, aki 1968 és 1975 között szerepelt az NBA-ben, a New Yorkon kívül volt a Buffalo Braves, az Atlanta Hawks, a Philadelphia 76ers és a Kansas City-Omaha Kings játékosa is. Az 1970-es bajnoki címet követően igazolt a Knickstől a Braves-hez, az akkor ligaújonc franchise első szezonjában May meccsenként átlag 20 pontot dobott és 7.5 lepattanót szerzett.

Willis Reed. Évekig játszott Bill Russell és Wilt Chamberlain árnyékában az egyébként 1964/65-ös újoncéve óta minden All-Star meccsen fellépő, kiváló center, Reed, és 1970-ben végre eljött az ő ideje. Páratlanul eredményes szezonja során ő lett az All-Star meccs, az alapszakasz és a nagydöntő legértékesebb játékosa is, az 1970-es finálé mindent eldöntő hetedik mérkőzése pedig azóta is mint a "Willis Reed Game" él a köztudatban. Sajnos a sérülések karrierje hátralevő részében sem kerülték el Reedet, aki 1970 után már csak egy alkalommal volt All-Star, illetve került be valamelyik All-NBA csapatba (Second Team, 1971), ugyanakkor kevésbé effektív formában, de tagja volt a Knicks 1973-as bajnokcsapatának is.

Mike Riordan. Az 1969/70-ben másodéves Riordan elsősorban védekezésének köszönhetően futott be kilencéves karriert az NBA-ben, és volt fontos komponense a Knicks bajnokcsapatának. New Yorkban pályafutása első három idényében játszott, 1971-ben került a Baltimore Bulletshez, akiknél 1977-es visszavonulásáig szerepelt (a franchise-t időközben Washingtonba költözése nyomán Capital Bulletsre, végül Washington Bulletsre nevezték át). Riordan, aki egyébként tizenkettedik körös (!) draft pick volt még 1967-ben, és a ligatörténet egyik első rendszeres "flopperét" is személyében tisztelhetjük, 1973-ban a Bullets játékosaként az All-Defensive Second Team soraiba is bekerült, és 1975-ben még egy nagydöntőben pályára léphetett, de csapata, a Bullets söprés áldozata lett a Golden State Warriors által.

Cazzie Russell. A kiscsatár Russell 1966-ban volt újonc a Knicks színeiben, 1969-ig a csapat legjobb pontszerzői közé tartozott. Dave DeBusschere érkezésével némiképp csökkent a játékideje és szerepe, de így is fontos volt a New York számára az 1970-es nagydöntő ötödik meccsén szerzett húsz pontja. Russell 1971 és 1974 között a Golden State játékosa volt, az 1971/72-es szezonban karriercsúcsot jelentő 21.4 pontot átlagolt, ennek pedig karrierje egyetlen All-Star szereplését köszönhette. 1974 és 1977 között a Los Angeles Lakersben játszott, pályafutása utolsó szezonját pedig a Chicago Bullsnál töltötte, 1978-ban vonult vissza az NBA-ből. A Continental Basketball Association alsóbbrendű ligában, majd közép- és főiskolai, valamint egyetemi szinten edzősködött ezt követően, jelenleg is aktív, az Armstrong State egyetem kosárlabdacsapatának segédedzője.

Dave Stallworth. "Dave the Rave" 1964-ben mutatkozott be az NBA-ben a Knicks színeiben, sajnos biztató első két idénye után szívbetegsége miatt két teljes év kihagyásra kényszerült. 1969-ben épp időben tért vissza, hogy bajnok lehessen, ő is egyike volt a Willis Reed sérülése miatt a döntő ötödik meccsén nagyot játszó Knicks-csereembereknek, ráadásul Wilt Chamberlain elleni hatékony fellépése mellett Stallworth a mérkőzés negyedik negyedében szerzett tíz pontjával támadásban is nagyot lendített a Knicks szekerén a győzelem felé. 1971-ben a Knicks a Baltimore Bulletshez cserélte, ahol 1974-ig szerepelt, majd visszatért a Knickshez, de csak pár mérkőzés jutott már neki 1974/75-ös utolsó idényében. Stallworth 2017 márciusában hunyt el, 75 éves korában.

John Warren. A Knicks cserehátvédje volt az újonc Warren 1969/70-ben, ez volt az egyetlen idénye New Yorkban, 1970-ben az újonnan alakult Cleveland Cavaliershez került, ahol NBA-karrierje hátralevő részét töltötte 1974-es visszavonulásáig. Cleveland-játékosként elsősorban arról híresült el, hogy a mai napig ő tartja a franchise-rekordot a legtöbb kihagyott dobás nélküli mezőnykísérlet kategóriában (12/12 a Buffalo ellen 1973-ban), és hogy egy 1970 decemberi meccsen a saját palánkjára vezetett fast break eredményeképp szerzett kosarat. Ő és csapattársai csak Warren találatát követően jöttek rá, hogy rossz kosárra támadtak.

Vezetőedző: Red Holzman. Játékosként Holzmannak már volt egy bajnoki címe (1951-ben a Rochester Royals színeiben nyerte), és 1970-ben ismét felért a csúcsra, miután 1957 és 1967 között játékos-megfigyelőként és segédedzőként, 1967 óta pedig vezetőedzőként dolgozott a Knicksnél. Holzman keménykezű edző volt, 1967-es kinevezését követően például egyből 10 dolláros büntetést vezetett be mindenkire, aki elkésik az edzésről, és igyekezett a védekezés fontosságát hangsúlyozni embereinek, miközben támadásban hagyta kreatív elméjű játékosait érvényesülni. Régi vágású, egyszerű gondolkodású figura volt, mesélték róla, hogy kilenc ugyanolyan öltönyt tartott otthon, és mindig ezek valamelyikében ült a meccseken a kispadon. "Mégis, ki nézi ezt?" - kérdezte Holzman, amikor egyszer újságírók az öltönyeiről faggatták. Ő volt a Knicks edzője a következő, 1973-as bajnoki cím idején is.

Záróképek az 1970-es döntőhöz:


Dick Barnett, Walt Frazier, Bill Bradley, Dave DeBusschere és Willis Reed a Knicks öltözőjében ünneplik az 1970-es bajnoki címet


A Lakerses "Big Three", azaz Baylor (22), Chamberlain (13) és West (44) reménykedett benne, hogy végre eljött az ő idejük, de továbbra sem sikerült győzniük a döntőben

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése