2017. július 19., szerda

A Goodrich-féle pillangó-hatás és a Moses Malone-kerengő

41 évvel ezelőtt, 1976. július 19-én a New Orleans Jazz leigazolta Gail Goodrich-t, a Los Angeles Lakers szabadügynök, veterán dobóhátvédjét. Elsőre nem tűnik ez különösebben NBA-történelmi jelentőségű eseménynek, ám a Jazz döntése olyan láncreakciót indított el, amely az egész ligatörténetre kihatással volt, és kis túlzással ez tette lehetővé mindannak a megvalósulását, amit ma az NBA-ről - vagy legalábbis annak elmúlt negyven évéről - tudni vélünk.

1975 decemberében járunk. Az NBA nagy riválisa, az American Basketball Association (ABA) az utolsókat rúgja, a két liga között folyamatban vannak az egyezkedések az összeolvadásról, mely 1976 nyarára van ütemezve. A folyamat egyik lépéseként az NBA egy „pre-merger draft” néven futó különleges játékos-kiválasztót szervez, amelyen NBA-csapatok olyan ABA-játékosok közül válogathatnak, akik nem járták végig az egyetemet, és akiknek egyetlen NBA-csapat által sincs lefoglalva a játékjoga (hogy miért volt erre szükség, és miért pont ezek voltak a bekerülés kritériumai, azt jó eséllyel ma már senki nem tudja megmondani).

A szabály az, hogy aki ezen a drafton játékost választ magának, az elveszíti az első körös választási jogát az 1977-es, rendes éves NBA-drafton. A még csak egy éve éve a ligában szereplő New Orleans Jazz, a mai Utah Jazz előfutára az ekkor épp a Spirits of St. Louis elnevezésű ABA-franchise kötelékébe tartozó, ifjú, mindössze 20 éves center, Moses Malone játékjogát foglalja le.

A fiatal Moses Malone, a Spirits of St. Louis mezében
Ugorjunk előre az időben 1976 nyarára. A veterán, ekkor 33 éves dobóhátvéd, Gail Goodrich szerződése épp lejárt a Los Angeles Lakersnél. Goodrich kulcsjátékosa volt a Lakers négy évvel korábbi, rekordokat halmozó bajnokcsapatának (69-13-as mérleg, 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozat), ekkorra azonban már jócskán túl van pályafutása zenitjén.

Butch von Breda Kolff, a New Orleans Jazz edzője ennek ellenére minden követ megmozgat, hogy megszerezze a szabadügynökké vált Goodrich-t, aki még az 1967/68-as szezonban egyszer már volt a játékosa, amikor a Lakers edzőjeként dolgozott (1969-ben rúgták ki furcsa események eredményeképp, melyekről itt lehet adott esetben olvasni). Von Breda Kolff új vélekedik, hogy már meglevő sztárhátvédje, „Pistol Pete” Maravich és Goodrich együtt a liga legponterősebb hátvédsorát alkothatnák, és nem zavarja Goodrich előrehaladott kora sem, mivel elmondása szerint a korábbi Lakers-játékos „szépen viseli az öregedést”.

Butch von Breda Kolff
Igen ám, de a hetvenes években még nem létezett az NBA-ben a mai értelemben vett szabadügynökség fogalma: ha valakinek lejár a szerződése, játékjoga attól még előző csapatánál marad, ha bárki más le akarja igazolni, „kompenzációt” kell fizetnie érte. Jelen esetben a Lakers három egymást követő évi első körös draftjogot (1977, 1978 és 1979) kér a Jazztől Goodrich elengedéséért. A Jazz  pedig csak úgy tudja teljesíteni a kérést, ha visszaszerzi azt az 1977-es cetlit, amelyet Moses Malone 1975-ös lefoglalásakor elveszített, így hát lemondanak Moses játékjogáról, cserébe visszakapják az 1977-es első köröst, amelyet az 1978. és 1979. évi első, sőt még az 1980. évi második fordulós választási jogukkal is együtt átadnak a Lakersnek, és leigazolják Gail Goodrich-t.

Mivel Moses játékjogát így ismét nem birtokolja egyetlen NBA-franchise sem, továbbá Malone ABA-csapata, a Spirits of St. Louis nem tagja annak a négyesfogatnak (Denver Nuggets, Indiana Pacers, New York Nets, San Antonio Spurs), amelyet az NBA az ABA beolvadása eredményeként tagjai közé fogad, így hát Mosesre és a Spirits játékosaira a kiárusítás sorsa vár. A Portland TrailBlazers választja ezúttal soraiba Malone-t, aki azonban soha nem lép pályára hivatalos NBA-mérkőzésen Blazers-mezben, mert még az 1976-os előidény során továbbpasszolja őt a Portland a Buffalo Braves-nek.  Ennek oka, hogy a Blazers túlságosan „nyersnek" találja Malone-t, és úgy véli, az ifjú center nem tudna megbirkózni azzal a feladattal, hogy elsajátítsa a Blazers-edző Dr. Jack Ramsay szofisztikált játékrendszerét, meg nem is igazán illene bele, hiszen ott van már Portlandben a rendkívül magas kosárlabda IQ-val bíró center, Bill Walton, és a kőkemény erőcsatár, Maurice Lucas. Lucas egyébként szintén az ABA-ből, szintén a Spirits of St. Louistól érkezett a ligába ugyanebben az évben.

A feleslegesnek találtatott Moses tehát ismét költözik, azonban a Buffalo Braves-nél sem sok sót eszik meg, mindössze két mérkőzésen lép pályára összesen hat perc erejéig, majd Buffalóban is úgy döntenek, nem kívánnak vesződni az ifjú Malone talán évekig is eltartó tehetséggondozásával, és a Houston Rocketshez postázzák. A NBA történetének egyik legjobb centere tehát egy év leforgása alatt három különböző franchise-nak sem kellett, és végül egy negyediknél, a Rocketsnél kezdheti meg érdemi NBA-pályafutását.

Ismét ugrunk előre az időben, ezúttal 1979 nyarán járunk. Butch von Breda Kolff számításai, hogy finoman fogalmazzunk, nem jöttek be: Gail Goodrich első Jazznél töltött idényében elszakítja az Achilles-inát, mindössze 27 meccsen lép pályára, „Pistol Pete” Maravichnek pedig 1978-ban szakadnak el a szalagjai a térdében, a páros három év alatt mindössze 49 mérkőzésen van egyszerre a pályán, a New Orleans e három év alatt egyszer sem tud bejutni a rájátszásba. Goodrich 1979 nyarán vissza is vonul, és hamarosan Maravich is elhagyja a Jazzt, akik el is kényszerülnek költözni New Orleansból, az 1979/80-as idényt már Utah Jazzként kezdik meg.
Gail Goodrich New Orleansban
Mindeközben a Jazz nem túl sikeres szereplésének köszönhetően az 1976-os Goodrich-ügylet nyomán a Lakers 1977 és 1979 között minden évben egy magas draftjoggal gazdagodik. Ugyan az 1977-es és 1978-as elsőkörös húzásaik felejthetőre sikerülnek (Kenny Carr és Freeman Williams), 1979-ben konkrétan az 1/1-es választás joga hullik a Lakers ölébe, amikor az 1978/79-es alapszakaszt legrosszabb mérleggel záró két csapat, a Jazz és a Chicago Bulls közül az előbbi nyeri a pénzfeldobást (ekkor még nem volt draft lottery). Az 1/1-es pickkel pedig a Lakers Earvin „Magic” Johnsont választja ki, aki a következő évtized egyik legünnepeltebb sztárja lesz, már újoncként bajnoki címre vezeti a Lakerst, és minden idők öt legjobb NBA-játékosának egyikeként öt aranygyűrűt nyer a Lakersszel 1980 és 1988 között.
Nagy az öröm a Lakersnél Magic Johnson érkezésekor
És még mindig 1979: az alapszakasz MVP-díját nem más kapja ebben az idényben, mint a Houston Rockets centere, Moses Malone. Az 1976 óta eltelt három évben Mosesből az egész liga egyik legdominánsabb játékosa lett, úgy szedi a lepattanókat, mint senki más az NBA-ben, és ekkorra már közel 25 pontot is átlagol meccsenként. Moses 1981-ben a nagydöntőbe vezeti a Rocketst, és 1982-ben, majd 1983-ban is ő a liga MVP-je, ez utóbbi szezonban, már a Philadelphia 76ers játékosaként, a bajnokságot is megnyeri.

Butch von Breda Kolffot már 1976 decemberében kirúgta a Jazz, nem is kapott többé edzői állást az NBA-ben. Gail Goodrich iránti megszállottsága hosszú távon azt eredményezte, hogy a Jazz egyetlen döntés eredményeképp Moses Malone, majd Magic Johnson személyében kettő jövőbeli Hall of Famer, többszörös MVP szolgálatait kótyavetyélte el egy öregedő dobóhátvéd megszerzése céljából, aki sérülten küszködött végig három sikertelen évet a csapatnál.

Ha nincs a Goodrich-ügylet, és Moses Malone a Jazz játékosaként kezdi meg NBA-pályafutását, ott fejlődik MVP-szintű centerré, talán soha nem is költözik el a Jazz New Orleansból Utah-ba, talán hosszabb és sikeresebb pályafutása lehetett volna a hetvenes évek egyik leglátványosabban játszó és legnépszerűbb, de szomorú sorsú sztárjának, „Pistol Pete”Maravichnek, és jó eséllyel soha nem áll össze aztán a nyolcvanas években a franchise identitását a mai napig meghatározó John Stockton-Karl Malone páros a Jazznél.

És hogy mi lett a Mosest továbbpasszoló többi csapat sorsa? Nos, utólag elemezve a történteket belátható, hogy a Portlandnek valóban nem volt szüksége Malone-ra 1976/77-ben, hiszen nélküle is megnyerték az azévi bajnokságot Bill Walton és Maurice Lucas vezérletével. Egy évvel később ugyanakkor már nagy hasznát tudták volna venni egy másik kiváló centernek, amikor Walton az alapszakasz hajrájában eltörte a lábát, majd miután így is erőltették a játékát a playoffban, még rá is sérült. A címvédő Blazers kiesett az 1978-as rájátszás első körében, és Walton úgy összeveszett a csapat vezetésével és orvosi stábjával, hogy soha többé nem lépett pályára a Blazers mezében (erről bővebben itt lehet olvasni). Walton és Moses Malone a liga legjobb center-párosát alkothatták volna, és ha Moses jelenléte némiképp tehermentesíti az üvegcsontú Waltont, jó eséllyel hosszabb ideig tart Walton portlandi karrierje és a hetvenes évek végi „Blazermania” is, és nem az 1977-es lenne mind a mai napig a portlandi franchise egyetlen bajnoki címe.

Bill Walton, Dr. Jack Ramsay és Maurice Lucas - nekik sem kellett Moses Malone
A Buffalo Braves 1979-re már mint San Diego Clippers létezett, és mily furcsa újabb összefonódás, ez év nyarán az egy év kihagyás után visszatérni készülő, Portlandből a fent említett botrányos körülmények között távozó Bill Walton leigazolásával készültek egy nagyot dobbantani. Nem sikerült nekik, Walton továbbra is sérült volt, a Clippers egészen 1992-ig nem jutott be a rájátszásba (ekkor már a mai állapotnak megfelelően Los Angelesben működött a franchise). Ha megtartják Moses Malone-t, valószínűleg nem kellett volna 16 évet várniuk 1976 utáni első playoff-szereplésükre.

Kosárlabda-történeti szempontból viszont a fentieknél is nagyobb hozadéka lett volna, ha a Goodrich-ügylet soha nem valósul meg: soha nem lett volna a Lakers játékosa Magic Johnson. Magic játékjoga jó eséllyel kerülhetett volna a Chicago Bullshoz az 1979-es drafton, ami meg egyenesen azt valószínűsíti, hogy a Bulls soha nem kerül abba a pozícióba a mérlege alapján, hogy az 1984-es drafton harmadikként választhasson, ebben az esetben pedig Michael Jordant nem Bulls-mezben, hanem talán Dallas-, Philadelphia- vagy Washington Bullets-játékosként ismeri meg a világ. Sőt, egy talán még vadabb szcenárió: 1979-ben a Jazz és a Bulls mögött a Boston Celtics végzett a harmadik legrosszabb mérleggel, és harmadikként választhatott volna a drafton, ha a pickjét nem cseréli még abban az évben februárban a New York Knickshez. Ha a Jazz – Moses Malone-nal a soraiban – jobb győzelem-vereség mutatót ér el egy hipotetikus 1979-ben, mint a 29 győzelmet számláló Celtics, ami valószínű, akkor a Knicks és a Bulls – vagy ha a hipotetikus 1979-ben nem történik meg a fentebb említett februári csere, a Celtics és a Bulls – mehetett volna a pénzfeldobásnál az 1/1-es pickért. Azaz ebben a hipotetikus 1979-ben Magic Johnson Chicagóba, New Yorkba vagy Bostonba kerül, így adott esetben az egy évvel korábban draftolt Larry Bird és Magic nem ősi riválisok, hanem csapattársak lehettek volna!

Ez persze mind csak merő spekuláció, játék az idősíkokkal, és hát utólag mindig okosabb az ember. Ugyanakkor enyhén szórakoztató, és kissé tán ijesztő is belegondolni abba, hogy szinte minden, ami meghatározta a nyolcvanas-kilencvenes évek NBA-jét, és lehetővé tette a liga globális térhódítását – Magic Johnson a Lakers, Michael Jordan a Bulls mezében, a Lakers-Celtics csaták, majd a Chicago diadalmenete – jó eséllyel soha meg sem történik, ha 1976-ban Butch von Breda Kolff nem érzi úgy, hogy Gail Goodrich szépen öregszik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése